A múlt hibáiért fizetni kell majd 2005-ben

A világgazdaság legnagyobb bizonytalansága az olajárból ered. Az olajtermelők nyilvánvalóan nem látták előre a Kína részéről megnyilvánuló kereslet növekedését - ennyit a piacok bölcsességéről és előrelátásáról. A kínálati oldali problémák a Közel-Keleten (illetve Nigériában, Oroszországban és Venezuelában) szintén szerepet játszottak, miközben George W. Bush roszszul sikerült iraki kalandja további instabilitást hozott. Az olajjegyzések a csúcsszintről valamelyest alább ereszkedtek, az OPEC azonban világossá tette, hogy nem akar megengedni további, számottevő esést.

A magas olajárak érvágást jelentenek Amerika, Európa és Japán számára, hatásuk felér egy súlyos adóéval. Ha bármilyen biztosíték lenne arra, hogy a jegyzések tartósan 40 dollár felett maradnak, akkor feltárnának olyan alternatív energiaforrásokat, mint az olajpala. Most azonban a lehető legrosszabb feltételek álltak elő: az olajárak ahhoz elég magasak, hogy kárt okozzanak a világgazdaságnak, miközben a meglévő bizonytalanság elrettent a jegyzések csökkentését kiváltani képes beruházások elindításához.

A jegybanki vezetőket arra képezték ki, hogy kizárólag az inflációra összpontosítsanak. Sokuk körében még eleven annak emlékezete, hogy a 70-es években az olajárak emelkedése miként tüzelte fel az inflációt, ezért elszántságot mutatnak a jelenség megismétlődésének megakadályozására. Emiatt emelkedni fognak a kamatok, ennek nyomán pedig egyik gazdaság a másik után fog lassulni. A magasabb kamatok felé való elmozdulás máris elkezdődött az Egyesült Államokban. Az utóbbi három év során a mérséklődő kamatok adták a növekedés motorját, a háztartások több adósságot vettek fel a jelzáloghiteleik refinanszírozására, az így elért megtakarítások egy részét pedig elköltötték. A Fed most azt reméli, hogy mindez nem fordul a visszájára, és a magasabb kamatok nem vetik vissza a fogyasztást. A remény azonban lehet, hogy nem lesz elég.

Az amerikai háztartások most sokkal jobban el vannak adósodva, mint négy évvel korábban, ami felerősítheti a magas kamatok fogyasztáscsökkentő hatását. Bár a jelzáloghitel-piac lehetővé teszi, hogy a háztartások tartóssá tegyék a korábbi, alacsony kamatok hatásait, az új lakásvásárlóknak többet kell fizetniük, így nyilván kevesebbet lesznek hajlandók vagy képesek kiadni ilyen célokra. Ennek folytán az ingatlanárak csökkenhetnek, ami az építési piacon minimum lassulást fog kiváltani, ami tovább fékezi az összkeresletet.

Itt van mindemellett a hatalmas amerikai költségvetési és külkereskedelmi hiány, amely nemcsak későbbi generációk kilátásait teszi tönkre, hanem már most is tehertétel az amerikai gazdaság számára. Márpedig, mint azt a kormány gazdasági tanácsadó testületének élén az egyik elődöm, Herb Stein mondta: "ha valami nem mehet örökké, akkor az nem is fog". Azt azonban senki sem tudja, hogy ez a folyamat mikor és miként fog végződni.

Bush elnök kijelentette, hogy elkölti azt a politikai tőkét, amelyre a választások során tett szert. A probléma azonban az lehet, hogy Amerika gazdasági tőkéjét is elkölti. Az ígéretei között ott van az állami alapnyugdíj részleges privatizálása és a korábban meghirdetett adócsökkentéseinek állandóvá tétele, amivel - ha megszavazzák - újabb rekordokat döntő szintre tornássza fel a kormányzat a deficiteket. Azt pedig bárki találgathatja, hogy mindez pontosan mit jelent az üzleti bizakodás és a valutapiacok számára: egy biztos, kellemes nem lesz. Végeredményben a mostaninál is gyengébb dollár valószínűsíthető, ami további károkat okoz az európai és a japán gazdaságnak. Amit mindezen Amerika nyerhet, az nem kompenzálja az európai veszteségeket, a bizonytalanság pedig az Atlanti-óceán mindkét partján rontja a beruházási hajlandóságot. Ha pedig a dollárba vetett bizalom hiánya az amerikai részvényektől és kötvényektől való meneküléshez vezet, akkor ezzel tovább gyengülhet az amerikai gazdaság.

Európa a maga részéről kezdi felismerni a makrogazdasági intézményei által támasztott problémákat, főleg azokat, amelyek a fiskális politikát korlátozó stabilitási paktumból, és a csak az inflációra összpontosító - a foglalkoztatást és a növekedést pedig indokolt esetben is figyelmen kívül hagyó - központi bankból erednek. Elég nagy a valószínűsége annak, hogy ezen intézmények reformja nem jön elég gyorsan ahhoz, hogy azzal lendületet lehessen adni a gazdaságnak 2005-ben. Kína - és általában Ázsia - világos pontot jelentenek a horizonton. A világ más fontos gazdaságainak teljesítménye azonban nem éri el a potenciális szintet a következő 12 hónapban. Amerika esetében súlyosbítja a fent említett problémákat, hogy nem tudta megoldani a takarékos gazdálkodást a világ ritka természeti erőforrásaival, emellett pedig nem tudott békét és stabilitást teremteni a Közel-Keleten.