Az árupiacok és a globális rendszer
Az 1990-es évek pénzügyi válságai - abból is különösen az orosz válság, majd a 2000. évben kezdődött nagy részvénypiaci áresés, ami a fejlett világ részvénypiacait akár 50-60 százalékkal is visszavetette - némileg átrajzolták a megtakarítási-befektetési üzletágat. Aki az iskolában pénzügyi kurzuson vesz részt, az első órákon megtanulja, hogy befektetni csak a kockázatokat megosztva szabad. Azaz igyekezni kell a rendelkezésre álló pénzt különböző befektetési eszköztípusok, például részvények és kötvények között szétteríteni. A kockázatmegosztás alapja az, hogy az - elvileg - eltérő eszközök önálló életet élnek, árfolyamuk egymástól többé-kevésbé függetlenül alakul, és az egyiken elért nyereség mindig kompenzál a másikon elért, alkalmasint szerényebb eredményért. Ezen az összefüggésen alapul a 60-as években kidolgozott úgynevezett modern portfólióelmélet, amely a mai napig keretül szolgál a befektetési szakma számára.
A szélsőséges piaci körülmények rávilágítottak az elmélet gyenge pontjaira is. A befektetők a hozam elérése céljából szükségszerűen kockázatot vállalnak fel. A felvállalt kockázatok forrása eltérő. Vannak, akik olyan feltörekvő, bizonytalan jövőjű, de nagy fejlődés előtt álló országok államkötvényeit veszik meg, mint Brazília vagy Törökország. Mások ígéretes, de nehezen átlátható iparágakban dolgozó, néha akár elég zűrös pénzügyi hátterű vállalatok részvényeiből vásárolnak be. Ideális esetben a dinamikusan változó világ eseményeire ezek a kockázatok eltérően reagálnak - sugallja az elmélet. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ha baj van, akkor a korábban eltérő életet élő befektetési lehetőségek elkezdenek egyformán viselkedni, mivel a bennük kockázatot felvállaló befektetők egyszerre igyekeznek biztonságosabb formák, például amerikai vagy német államkötvények felé fordulni. Ezért történhetett meg például, hogy az orosz válság alatt az akkor még stabil fundamentumokkal bíró magyar állam kötvényeit is odavágták, vagy két kézzel szórták olyan budapesti tőzsdei cégek papírjait, amelyek előtte is és azóta is remek teljesítményt nyújtanak. A lényeg tehát: negatív piaci környezetben a kockázatmegosztás, azaz a diverzifikáció nem működik, a korábban külön életet élő instrumentumok ára együtt esik, ahogy az invesztorok úgy dobják el egyszerre őket, mint a forró krumplit.
A befektetési szakma válasza az esésben megnövő együtt mozgásra - azaz korrelációra - az volt, hogy egyre többen igyekeztek olyan lehetőségeket találni, amelyek árának alakulásában talán kisebb a pénzügyi befektetők szubjektív értékítéletének a szerepe, és nagyobb a valóságos keresleti-kínálati viszonyok súlya. Így talált rá egyre több befektető az árupiacokra, ahol a termékek árát nemcsak a szél járásával együtt mozgó, ideges tőkepiaci csordaszellem, hanem a tényleges felhasználás által támasztott kereslet és a termelés adta kínálat határozza meg. Az árupiaci befektetésre lehetőséget adnak a több mint száz éve működő, nagyon likvid árutőzsdék, ahol különböző szállítási lejáratokra lehet árukat adni és venni. Az árutőzsdéken nagyon régóta aktívak az úgynevezett hedge fundok, azaz fedezeti alapok, amelyek jelentős hitel felvétele mellett tudnak nagy kockázatú, de nagy hozamokkal kecsegtető pozíciókat felvenni.
Az árupiacokba történő befektetés az ezredforduló sikersztorija volt, amire - jellemzően - a szakma nagy része akkor figyelt fel, amikor az emelkedés első, talán legnagyobb fázisát magunk mögött tudtuk. Az ipari és nemesfémek, az olaj áremelkedését hajlamosak vagyunk olyan fundamentális tényezőkkel magyarázni, mint például az energia- és nyersanyagintenzív kínai gazdaság felemelkedése. Holott ezeken a piacokon ma már éppolyan kőkemény - ráadásul intézményesített - pénzügyi spekuláció folyik, mint a részvények vagy a devizák esetében, miközben a nagyobb befektetési bankok elemzéseikben már-már a részvényekkel vagy kötvényekkel egyenértékű eszközosztályként foglalkoznak az árupiacokkal. A globális pénzügyi rendszer tehát immár nemcsak az értékpapí-
rok, hanem egyre inkább az áruk és nyersanyagok esetében is ármeghatározóvá válik. Ezzel egyre nagyobb szisztematikus irracionalitást visz a korábban inkább a reálgazdaság által vezérelt piacokba, megnehezítve előrelátásunkat a jövő folyamatait illetően.
