Borulhat az uniós kohéziós politika

Mennyire volt elégedett a decemberi EU-csúcs zárónyilatkozatának a 2007 utáni leendő költségvetésre vonatkozó állásfoglalásával?

Senki nem várt holmi fajsúlyos nyilatkozatot a költségvetés vonatkozásában. A lényegi alapelveket - mint a szolidaritás, arányosság, hatékony pénzfelhasználás - már megfogalmazták. A zárónyilatkozat igazából csak visszatükrözi mindazt, ami a költségvetési tárgyalások e kezdeti szakaszában történik. A magam részéről elégedett vagyok a végső szöveggel, már csak azért is, mert nem is vártam többet.

Egyes új tagállamok nagyon szerették volna, ha például a kohéziós alapok esetében történik valamilyen konkrét utalás a most érkezettek speciális helyzetére?

Persze, mindig lehet messzebb is menni, de azt hiszem, hogy az új tagországok felzárkóztatásának legitimitását soha senki nem kérdőjelezte meg. Ez ellentmondana a régebbi országok érdekeinek is. S mivel a kohéziós politika éppen az utolérés egyik központi eszköze, így aligha kell attól tartani, hogy bárki az új tagországok kohéziós politikai helyzetének aláásására törekedne.

A bizottsági javaslat egyfajta egyensúlyon alapul a régi és új, fejlettebb és kevésbé fejlett, támogatásra jogosuló és támogatástól fokozatosan eleső országok között. És a csúcs zárónyilatkozatából ennek az egyensúlyi szemléletnek a támogatását vélem kiolvasni. Nagyon remélem, hogy éppen e megközelítés alapján a bizottsági javaslatot komolyan veszik majd. Nem engedhetjük meg olyan helyzet kialakulását, amelyben egyesek úgy érezhetik, hogy a velük való bánásmód kedvezőtlenebb, mint másokkal.

Van valamilyen kohéziós politikai, úgynevezett B forgatókönyvük arra az esetre, ha végül csak kisebb keretet kapnak a hétéves pénzügyi tervben?

Nem, nincs ilyen, nem is volna helyes, hiszen azonnal aláásná a tárgyalási pozíciókat.

Amit most mondhatok, hogy ha a lefaragás túl nagy lesz, akkor a teljes kohéziós politikát újra kell majd gondolni. Ne feledjük, a soron következő hétéves költségvetésnek nagyon fontos feladatokat kell majd megoldania! Az egyik annak elősegítése, hogy a bővítésből mindenki profitálni tudjon. A másik, esélyt adni a lisszaboni folyamat sikerre vitelének, biztosítva a gazdasági növekedés és versenyképesség erősödését.

Ha nem kapjuk meg azt az összeget, amivel eredetileg kalkuláltunk, akkor felül kell vizsgálni az eddigi prioritásokat. Nagyon remélem, hogy a tagországok nem fognak beleesni abba a hibába, hogy a költségvetés ilyen jellegű megkurtításában valamiféle "megtakarítást" lássanak. Meggyőződésem, hogy ez tényleges következményeit tekintve hatalmas lehetőségek elpocsékolása lenne. A nettó befizető országok számára is előnyös, ha Magyarország, Litvánia vagy bármelyik új tagország gyorsan fejlődik, hiszen ez válthat ki nagyobb keresletet, szélesebb üzleti lehetőséget, előnyösebb befektetési és működési feltételeket. Ha mérlegre teszik az azonnali kiadást és a különböző formákban megjelenő várható hozadékot, akkor mindenképpen az utóbbi javára billen az egyenlet.

Igaz ez a lisszaboni folyamatra is! A kohéziós támogatás pont ahhoz segíthet hozzá, hogy megteremtse a nagyobb versenyképességet előnyösen szolgáló körülményeket. Látható megtérülése mindig hosszabb vesz időt igénybe, de amit eredményez, azzal - következményeiben - a versenyképesség fokozását is segíti.

Ön mennyire látja egységesnek a költségvetés-csökkentést követelő "hatok" álláspontját?

Létezik egyfajta megosztottság közöttük is. Van, amelyiknek a kohéziós politikában a városi programok jelentenek abszolút prioritást, másoknak a ritkán lakott, hátrányos helyzetben lévő térségek. Ami azt is jelzi, hogy még a nettó befizetőknek is vannak olyan térségeik, amelyek igenis rászorulnak a közösségi támogatásra, és ahol persze maguk az érintett régiók nagyon is örülnek ilyen extraforrásoknak.

A nettó befizetők egyik jellemző törekvése látszólag éppen a kohéziós támogatások "újranacionalizálását" célozza a gazdagabb tagországokban. Ezek szerint ez csak blöff, vagy akad, amelyik komolyan is gondolja?

Ezt nyilván tőlük kellene megkérdezni. Amit mondhatok, hogy bőven akad arra is példa, amikor és ahol láthatóan megértik a kohéziós politika nem pénzügyi jellegű fontosságát. Ha az ember ellátogat Finnország északi, elhagyatott vidékekre, akkor láthatja, hogy az ottani emberekre milyen nagy hatással van, hogy mások készek voltak részt vállalni az ő problémáik megoldásából.

Az is lényeges, hogy a regionális politika lehetővé teszi a helyi állami támogatást. Hadd emlékeztessek a régiók fejlettségi szintjét számba vevő támogatási intenzitási térképekre, amelyek legális alapul szolgálhatnak ilyen támogatásokhoz. Ha ez nem volna, az komoly dilemmákat vethetne fel ebben a vonatkozásban is. Mindig meglep, amikor egyes tagállamok abban bízva állnak elő a regionális politika újranacionalizálásának ötletével, hogy ez teret nyithat számukra nemzeti régióik saját alapon történő támogatására. Csakhogy a jelen közösségi versenypolitikában a tendencia éppen hogy az állami támogatások visszaszorítása, a piacot torzító hatások kiküszöbölése. Hogyan volna lehetséges egy ennyire fontos területen, mint a regionális támogatás, nemzeti kiskaput nyitni?

A Prodi-bizottság kohéziós jelentésének egyes pontjait sokan támadják a rászoruló országok részéről is. Ön mindenben egyetért az abban foglaltakkal?

Igen, úgy gondolom, hogy jól reagál azokra a kihívásokra, amelyekkel a közösség szembesül a bővítés után a következő években. Esetleg egy-két területen el tudnék képzelni rugalmasabb feltételeket, így például könnyebben teret engednék a magántőke bevonásának a társfinanszírozás esetében. Megfontolandó lehetne egy olyan rendszer, amelyben az állami fél pénzügyi garanciát vállal arra az esetre, ha a magánbefektető kivonulna.

A másik, továbbfejlesztésre érdemes terület az "egy alap - egy program" megközelítés. Tudunk olyan régiókról, amelyek számára az lehetne az előnyösebb, ha adott programot különböző alapokból is lehetne finanszírozni.

Főként az újabb tagországok többsége által az egyik legerőteljesebben bírált megkötés az n+2-es szabály, amely kötelezővé teszi a pénzlekötés után két éven belül az adott öszszeg elköltését.

Ehhez ragaszkodunk. Hadd emlékeztessek, hogy még most is olyan programok lezárásával vagyunk elfoglalva - amiket 1994-1995-ban kezdtünk -, amikor még nem létezett ilyen szabály. Ez utóbbi csak a 2000-2006-os időszakban tűnt fel, de máris erőteljesen érzékelhető a fegyelmező hatása a projektmegvalósítás sebességében, különösen a pénzköltésben.

Sokan sérelmezik a négyszázalékos szabályt is, amely a mindenkori felhasználó országok GDP-jének négy százalékában maximálja az igénybe vehető közösségi támogatás nagyságát. Abszolút értékben nyilván más összeget tesz ki egy spanyol négy százalék, meg mondjuk egy lett, vagy magyar?

Ezt a szabályt főként a kis országok fájlalják, amelyek viszonylag hamar elérhetik a plafont. Csakhogy ugyanezen tagországok gyorsan is fejlődnek, következésképpen a GDP-százalék is folyamatosan módosul. Én persze még nem voltam itt, amikor - 1999-ben - a négyszázalékos küszöbszintet meghatározták. De a kérdést tanulmányozva beláttam, hogy az abszorpciós kapacitás nemcsak adminisztrációs értelemben, de makrogazdasági szempontból is korlátozó lehet. A nemzeti büdzsét terhelő társfinanszírozás igenis növelheti a költségvetési hiányt. Nem akarom ezt túlhangsúlyozni, de nem lehet eltagadni sem a meglétét. Úgyhogy nemigen látok esélyt e ponton sem a változtatásra.

Az egyik gyakori intelem az új tagok felé, hogy felesleges több pénzért lobbizniuk, hiszen úgysem tudnák elkölteni. Az eddigi benyomásai alapján hogyan látja, menynyire megalapozottak ezek a vélemények?

Valóban van ilyen szemlélet a régi tagországokban és az Európai Parlamentben egyaránt. Erre én csak azt mondhatom, hogy most vagyunk a pénzlekötés időszakában, és amit az új tagoknál látok, az éppen hogy cáfolja ezt. A dolog nagyon is jól halad, ami nem meglepő, hiszen ezen országok mögött már 10-14 éves tapasztalat áll a PHARE-pénzek és egyéb közösségi támogatások elköltésében. Helyi szinteken nagy a bizakodás, a reménykedés, vagyis nagy a nyomás, hogy a végre testet öltő eséllyel tényleg élni tudjanak.

Pártolja, hogy 2007 után az új tagországokban is intézményesítsék a programozás és a pénzosztás decentralizálását? A csatlakozási szerződés még azért döntött a központi elosztás mellett, mert nem látta szavatoltnak helyi szinteken a szükséges intézményi kapacitást?

Egyértelműen decentralizáláspárti vagyok! Az a benyomásom, hogy az érintettek képesek lennének megbirkózni a feladattal, mint ahogy az sem titok, hogy közülük némelyek kifejezetten azt szeretnék, ha közvetlenül Brüsszellel állhatnának kapcsolatban. És úgy látom, hogy a tendencia maga is a decentralizáció felé halad, amit a magam részéről támogatok.

Visszatérve a 2007 utáni költségvetés kérdésére: reális-e arra számítani, hogy a huszonöt érintett tagország ma még sok esetben rendkívül távoli álláspontjait a luxemburgi EU-elnökség júniusig közös nevezőre hozhatja?

Mennél tovább húzódik a vita, annál nehezebb lesz megállapodásra jutni, hiszen számolni kell egy sor egyéb, környezeti tényezővel is. Egymást érik majd egyes tagországokban a népszavazások az EU-alkotmányról, 2006-ban pedig több helyen is fontos parlamenti választások lesznek. Politikailag mindez nyilván a közös nevezőre jutás ellen dolgozik, úgyhogy nagyon remélem, hogy a költségvetési vitával végzünk a luxemburgi elnökségi időszakban. Mert ha nem, akkor aligha leszünk készen 2007. január elsejére!