Mennyire stabil a paktum?

A tagországok pénzügyminiszterei legutóbb most hétfőn (még csak "euró-tizenkettes" körben) és kedden (már teljes létszámban) tűzték-tűzik a kérdést ismét napirendre, amelyhez az aláfestést egyfelől Jean-Claude Juncker múlt heti EU-elnökségi programbeszéde, másfelől a német kancellár most hétfői sajtóelemzése adta - az utóbbi a brit Financial Timesban.

Az első dilemma mindjárt azzal kezdődik, hogy vajon még mindig főként csak gazdasági-technikai problémaként kell-e kezelni a paktum körüli alkudozást - továbbra is a brüsszeli bizottságnak és a tagállamok pénzügyminisztereinek tartva fenn a játékteret -, vagy immár át kell engedni a karmesteri pálcát az állam- és a kormányfőknek. Gerhard Schröder cikke mutatja, hogy az utóbbiak szerint már ennek volna ideje. Valami, amit a szerződést védeni akaró bizottságban, illetve a nagyobb pénzügyi fegyelmet propagáló pénzügyminiszterek tanácsában egyaránt növekvő aggodalmakkal figyelnek. De persze tudnivaló, hogy hiába: a dosszié most már biztos a március EU-csúcson végzi, ahol a soros elnökséget ellátó luxemburgi kormányfő nem kevesebbet akar elérni, mint egyetértést huszonötös körben a paktum "észszerű reformjáról".

Cserébe immár az alapvető kérdésfeltevés sem a szűken vett százalékok és évek körül forog. Sokkal inkább az a tét, vajon a gazdasági és stabilitási paktum melyik nevét kell a priori meghatározóbbnak tekinteni. S vajon, ha a válasz hajlik arra, hogy az elsőnek adjanak elsőbbséget, akkor hosszabb távon egyáltalán életképes lehet-e az, ami ebből óhatatlanul kinő: egy centralizált fizetési eszköz tucatnyi decentralizált gazdaságpolitikával a háta mögött?

Sokan emlékeznek még, hogy milyen hevesen tagadta az utóbbi lehetőségét történetesen egy másik német, Theo Waigel akkori pénzügyminiszter, amikor 1997-ben mindent megtett, hogy a paktummal a centrális elemekből minél többet a nemzetgazdasági szintre vigyen át. Igaz, számára még a német márka feladása volt a tét, amit a szövetségi kormány valóban részben központi eszközökkel is tett a maga országában világhíressé, és amit akkor készültek becserélni egy olyan valutára, amelyik a déli országok "fegyelmezetlen" gazdaságpolitikájának is óhatatlanul ki van szolgáltatva.

Azóta bebizonyosodott, hogy akkor sem szabadul el a pokol, ha némely ország - mellesleg történetesen éppen a német (is) - mégsem tartja magát a szabályokhoz. De még csak különösebb külső bizalomvesztésre sem kerül sor: lám, az euró azt követően ért el rekorderős pozíciót a dollárral szemben, hogy a paktum betűjét látványosan megszegték. Bebizonyosodott továbbá az is, hogy ugyanazt a szabályozó zubbonyt ráhúzni minden gazdaságra és minden helyzetre nem lehet - és nem is érdemes. A délieket talán valamennyire megregulázták a megkötések - bár a görög statisztikai botrány mutatja, hogy ügyes ember mindig talál kiskaput -, de közben ugyanezek a szabályok gúzsba kötötték a strukturális reformok és növekedési gondok kettősségében vergődő német gazdaságot (meg egyre inkább másokat is).

Innen jutottunk el oda, hogy a mostani viták tétje immár nem az, vajon szabad-e kivételt tenni a nagyokkal - mindenekelőtt a németekkel -, hanem az, hogy igazuk volt-e Waigeléknek 97-ben. Vagy lehet, hogy mégiscsak a rugalmas, decentralizált nemzetgazdasági növekedést kell valahogy úgy keretek között tartani, hogy az továbbra is életképessé teszi a centralizált közös fizetőeszközt is? Ha az utóbbi, vajon mi legyen ennek a keretek között tartásnak a terepe és eszköze? És vajon az utóbbi hónapok vitáiban összezavarodott vízben észrevenni-e a még a gyereket? Vagy lehet, hogy egyszerre öntenek ki mindent?

Annyi szinte bizonyos, hogy addig nem módosítanak a szerződésekbe is beleírt tételeken - így a költségvetési hiány százalékos küszöbszintjén -, amíg nem muszáj. Cserébe górcső alá kerülhet minden más: gazdasági előzmény ugyanúgy, mint statisztikai adatszolgáltatás. Na meg és főként: az esetleges szinttúllépésre adható válaszok szigora vagy rugalmassága. Aligha túlzás arra számítani, hogy praktikus kihatásaiban sok szempontból végül új paktum születhet márciusban. Ami nem biztos, hogy drámát jelez: szolgálhat az is egyfajta stabilitást, ha az eszköz maga rugalmasabb.