Választás helyett szavazás

Magam is szívesen lennék lelkes és optimista, de sajnos úgy látom, hogy az Európa és Amerika közötti stratégiai viták tartalmi elemeihez kapcsolódó álláspontok jottányit sem változtak. Mi több, úgy vélem, hogy bár a washingtoni külpolitika stílusa módosulhat ugyan, de tartalma alapvetően változatlan marad az elkövetkezendőkben is. Az elmúlt négy évhez képest persze már önmagában a stílusváltozás is komoly minőségjavulásnak tűnik majd (már ha bekövetkezik), mert bár az Egyesült Államok minden bizonnyal továbbra is a demokrácia legfőbb világexportőre marad (e tekintetben ugyanis nem hagyott kétséget sem Rice szenátusi, sem pedig George W. Bush beiktatási beszéde), de legalább reménykedhetünk például abban, hogy a régi-új adminisztráció ezentúl nem háborúk útján juttatja el a "szép új világot" sárgolyóbisunk számára fontos pontjaira.

Ami az Európa-Amerika viszonyt illeti, az egyik legnagyobb problémának továbbra is azt látom, hogy bizonyos alapvető szavakon egészen mást értünk az Atlanti-óceán két partján. Rögtön itt van például a ma oly sokat emlegetett "fordulópont" kifejezés, amelynek eltérő értelmezését itt és most én a január 30-i iraki választás/szavazás példáján próbálom meg érzékeltetni. Annak a választásnak/szavazásnak a példáján, amelytől egyébként mindketten - ti. a hivatalos Washington és magam is - egyfajta fordulatot várunk. Míg azonban a Bush-adminisztráció lépésként értelmezi a választást az iraki konszolidáció és demokrácia felé, magam inkább a polgárháború felé sodródás újabb állomásaként tekintek az iraki szavazásra.

Szavazásról beszélek, mert magam - őszintén szólva - nem tekintek választásnak egy olyan, Washington által kikényszerített procedúrát, amelyben az irakiak élete veszélyben forog, amelyet - többek közt emiatt is - a társadalom jelentős része bojkottálni fog, s amelynek kapcsán meg kell állítani az életet (a reptereket, a határ- és járműforgalmat). Nem tekintek választásnak egy olyan procedúrát, ahol csupán a pártlistákat ismerheti a szavazó, de a 7700 képviselőjelöltnek még a nevét sem. Egy olyan szavazást, amit előre borítékolható módon az iraki politikai színpad hazai és külföldi főszereplői közül szinte senki sem fog igazán legitimnek tekinteni. A szunniták azért nem, mert az arányos választási rendszer bizonyosan megfosztja őket korábbi politikai vezető szerepüktől, ráadásul az általuk lakott területeken a legnagyobb a fenyegetettség és a biztonsághiány. A saját területükön várhatóan megerősödő kurdok azért nem, mert egyrészt a január 30-i szavazáson minden bizonnyal a síiták győznek, akik hallani sem akarnak - még perspektivikusan sem - a kurd önállóságról és elszakadásról, másrészt, mert a választások eredményeként várhatóan kiéleződő szunnita-síita konfliktustól távol kívánnak maradni. Washington, London és az Allávi-kormány pedig akkor lesz elégedetlen a szavazással, ha azon a külföldi erők gyors távozását követelő Sistani-hívek erősödnek meg. Vagyis a január 30-i iraki szavazással nem csupán az a problémám, hogy tragikomikus karikatúrája lesz egy valódi választásnak, hanem legfőképpen az, hogy az Egyesült Államok által demokratikusnak kikiáltott január végi választás kimenetele sokkal inkább a káoszt, semmint az Irakban jelenleg oly égetően szükséges stabilitást, rendet és biztonságot fogja elősegíteni.

Mármost, ha ebből a szempontból próbálom értelmezni Condi Rice szenátusi és George W. Bush beiktatási beszédének a "demokrácia terjesztésére mint amerikai biztonsági érdekre" vonatkozó szavait, bevallom, erősen lehangolódom és aggódni kezdek. Ha ugyanis ez az amerikai neokonzervatív "demokráciamisszió" folytatódik, akkor szégyenszemre lassan vissza fogom sírni azokat a "régi szép időket", amikor Washington egyszerű és barátságtalan, de legalább stabil és kiszámítható autoriter rendszereket hozott létre érdekeinek képviseletére. Nem volt szép időszak, de legalább pontosan tudtam, mi a demokrácia és a diktatúra közötti markáns különbség. Ma - bevallom - ebben már nem mindig vagyok biztos. Persze lehet, hogy korosodva én hülyülök. Vagy ők?