Az euróhoz fűzött remények és a valóság

Az elvárások nem voltak szerények. A tranzakciós költségek csökkentésével és az árfolyamkockázatok kiiktatásával az egységes valutának el kellett volna vezetnie a teljesen integrált pénzügyi és termékpiacok kialakulásához. Ennek pedig nagyobb kereskedelmi hozamokat, erősebb versenyt, kiterjedtebb határokon átívelő tőkeáramlást és kockázatmegosztást, alacsonyabb hitelköltségeket kellett volna eredményeznie, fokozva a beruházásokat és a termelékenységet.

Az eredmény csalódást keltő. Az euró 1999-es indítása előtti öt évvel összehasonlítva lassult a termelékenység növekedése Német-, Spanyolországban és Hollandiában. Franciaországot leszámítva az euró ebben a tekintetben nem járt kedvező hatással. Mi okozta ezt a csalódást? A kérdéssel több tanulmány is foglalkozott, különféle jelzőszámokat vizsgálva. Íme az eredmény:

>> Az egységes valuta mintegy 10 százalékkal növelte a kereskedelmet az egyébként várthoz képes. Bár ennél jóval nagyobb növekményt vártak, a végső következtetések levonásával még várni kell.

>> Az eurótól azt várták, hogy bevezetésével javul az árképzés átláthatósága, ennek folytán erősödik a verseny a termékek piacán. Ennek megtörténtéről nincs bizonyíték. Az egységes piac megteremtésének kezdeti időszakában, a 90-es évek elején az árak valóban konvergáltak, a folyamat azonban időközben megállt.

>> Az euróövezet tagállamaiba irányuló, határon átmenő tőkebefektetések erősen élénkültek, itt azonban az egységes valuta hatását nehéz elkülöníteni más, egybeeső fejlemények (például a privatizáció vagy a vállalati fúziók) befolyásától.

>> A pénz- és kötvénypiacok ma teljesen integrálva vannak az euróövezetben, ami magában hordozhatná a hitelfelvevő nagyvállalatok számára a tőkeköltségek csökkenését. A nagyszámú ügyfél kiszolgálásával járó banki tevékenység azonban továbbra is az egyes nemzeti határok által szabdalt formában megy végbe, így a háztartások és a kisvállalkozók alig éreztek valamit a változásból.

>> Az eurótól azt várták, hogy nemzetközi szerepre tesz szert, adott esetben ezzel fokozva Európa ellenálló képességét a gazdasági sokkhatásokkal szemben. Az euróban jegyzett nemzetközi kötvények kibocsátása valóban megugrott, az egységes valuta azonban messze van attól, hogy kihívást tudjon intézni a dollár dominanciája ellen.

Az euró természetesen nem csak egy gazdasági projekt volt. Támogatóinak egyik fő indítéka valójában Európa politikai integrációjának meggyorsítása volt. Ez valóban sikerült, mert az euró hamar az európai egység jelképévé vált. Ez a jelkép azonban nem tette sem az EU-t, sem az euróövezetet népszerűbbé. A 15 régi tagállamban az EU-hoz való tartozás támogatottsága ugyanazon a szinten van, mint volt a 90-es évek közepén (pontosabban az 1990-ben elért szint alatt), az egységes valuta támogatottsága pedig nem magasabb, mint volt 1997-ben.

Az egyértelműség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az euró bevezetése valódi forradalmat jelentett, a lépés hatásait pedig még ma sem lehet teljesen átlátni. Világos ugyanakkor az is, hogy a forradalom a nemzetgazdaságok bizonytalan alapjain jött létre, így általa csak a gazdaság felső szféráit - a pénzügyi piacokat és a makrogazdasági politika intézményeit - lehetett átalakítani, miközben a helyükön maradtak a 70-es és a 80-as évek elhibázott nemzetgazdasági politikái által kiváltott, kínálat oldali torzulások.

Az euróövezet gyatra gazdasági teljesítményéért éppen ezek a torzulások okolhatók, nem pedig az egységes valuta hibái. Az euró bevezetésére vállalkozó országokban elmaradottak voltak a munkaerő-piaci intézmények, túlméretezett volt a nyugdíjrendszer, magasak voltak a munkajövedelmeket sújtó adók, gyenge hatékonyságú volt a szolgáltatószektor, mindez pedig sok tekintetben ma is fennáll.

Az euróval az igazi probléma az, hogy bevezetése nem kény-szerítette a kormányokat a felsorolt hiányosságok kiküszöbölésére. Az eredeti várakozások szerint a pénzügyi és a termékpiacok teljes integrálásának rá kellett volna mutatnia a gyenge hatékonyságra, főleg a befektetéseknek a hatékonyabb országok irányába való terelése révén.

Ennek elkerülésére az euróövezeten belül lévők nem hajtottak végre messzemenőbb kínálat oldali reformokat, mint a kívülmaradók.

Larry Summers korábbi amerikai pénzügyminiszter, jelenleg a Harvard Egyetem elnöke egyszer azt mondta, hogy az egységes valuta figyelemelterelő eszköz azoktól a kínálat oldali reformoktól, amelyekkel Európának szembe kellene néznie. Ez az ítélet túl kemény, mert nem tudjuk, hogy az EU és az egységes belső piac fenn tudott volna-e maradni az egységes valuta nélkül. Egy dolog mindazonáltal bizonyos: Európa további figyelemelterelést nem engedhet meg magának. Az euró forradalmával szembeni legfontosabb kihívást jelenleg az ingatag kínálat oldali alapok megújítása jelenti, ezzel a kihívással pedig szembe kell nézni, mégpedig a nemzetgazdasági gyökerek szintjén.