Energiaárak és következmények

A nagyfogyasztók szerint részben nekik kell megfizetniük a kisebb felhasználók kiszolgálásának költségeit is, ráadásul az abszolút árszint is magas: itthon már drágább az áram számukra, mint lengyel, cseh vagy akár brit, francia és osztrák konkurenseiknek. Ez pedig költséghátrányt, piacvesztést okoz.

A nagyfogyasztók árcsökkentést követelő érveiben sok az igazság. Az áram 2000 januárja óta a lakosság számára 43,12, a nem lakossági fogyasztóknak pedig 61,22 százalékkal drágult 2005 februárjáig, miközben a fogyasztói árak ezalatt mintegy 41,2 százalékkal kúsztak feljebb. E szerint tehát reálértelemben tulajdonképpen tényleg csak a vállalati fogyasztók fizetnek többet ma az áramért, mint öt éve.

A másik oldalról nézve azonban - mivel a termelési és elosztási költségek az inflációnál aligha emelkedtek gyorsabban - azt is kiolvashatjuk, hogy a lakosság ma is legalább akkora részt vállal fel saját energiaellátási költségeiből, mint öt esztendeje. Így tehát nem igaz, hogy a vállalatok által fizetett arány nőtt volna.

Ezért a keresztfinanszírozás növekedését csak a vállalatok közt értelmezhetjük. Elfogadva a nagyfogyasztók számításait, úgy tűnik, a kisebb cégek ellátását "támogatja" az állami díjszabás a nagyok többletterhéből. Ez viszont lehet igazolható gazdaságpolitikai cél: kis- és közepes vállalatokat támogat az állam a költségvetésen keresztül is, például különböző fejlesztési pályázatokkal. (Fordított irányú redisztribúciót tapasztalunk, amikor a nagyfogyasztók óriásberuházásaikhoz állami támogatást vagy adómentességet kapnak.)

Kérdés, hogy valóban ez-e az alapvető gond. A felemlegetett nemzetközi összevetésnek ugyanis nem a belső átcsoportosítás, hanem az általános árszínvonal szempontjából van jelentősége: elképzelhető, hogy a mai drágaság már extraprofitot hoz a honi szolgáltatóknak.

Ugyanakkor a nagyfogyasztók által fizetett díj az alacsony hatékonyságú honi hőerőműves termelésnél bizony indokoltan lehet magasabb, mint a főként atomenergiára építő francia, vagy a nagyban vízi erőre támaszkodó osztrák rendszerben. S azt se felejtsük el, hogy a német és olasz nagyfogyasztók az itthoninál is 13-21 százalékkal magasabb áramárak mellett kénytelenek működni. Ha azonos ágazatban mégis versenyképesek tudnak lenni, akkor - különösen az eltérő bérszínvonal miatt - a magyar termelési hatékonyság kérdőjeleződik meg.

A probléma részbeni megoldását adná, ha növelnénk az olcsóbb importáram mennyiségét. Csakhogy ez gazdaságpolitikai célok (foglalkoztatás, önellátásra képes energiaellátás) miatt korántsem biztos, hogy célszerű. Az import fékezése tehát egyfajta újabb adó.

A panaszból kihallani a javaslatot: fizessenek többet a háztartások és a kisfogyasztók, csakhogy nem biztos, hogy ez hosszú távon előnyösebb. Az emelkedő energiaárak miatt ugyanis nőnie kell a béreknek, nyugdíjaknak, segélyeknek, a kisebb vállalatok versenyképessége pedig romlana. Mivel ezen cégek vállalnak nagyobb részt a foglalkoztatásban, számos munkahely megszűnhet, így a nagyfogyasztóknak magasabb bérekkel, kisebb hazai kereslettel és a növekvő közkiadások miatt nagyobb adókkal kellene számolniuk. Biztos, hogy jobban járnának?