Héják és galambok

A törésvonalak újrarendeződésének oka a monetáris politika szakaszhatárhoz érkezése. Az elmúlt egy év arról szólt, hogy a jegybank miként tudná a 2003-as sáveltolás és kormányzati hitelességvesztés következtében megugró kamatprémiumot úgy csökkenteni, hogy azt a piac elfogadja, vagyis ne veszélyeztesse az inflációs célok elérését. A galambok (jellemzően a tanács külső tagjai) erre 2004 elején látták elérkezettnek az időt, a héják később és lassabb ütemben kívánták volna csökkenteni a hozamszintet. Az akkori dilemma két eltérő szemléletből eredt: az egyik felfogás szerint a gazdaság helyzetében nem történt semmi olyan változás, amely a kamatcsökkentést indokolhatná, a másik szerint viszont a korábbi spekulációs veszély megszűnt, így van tere a fokozatos vágásnak. Bár mindkét értelmezésben van igazság, az események végül is a lassú kamatcsökkentés politikáját igazolták, melyhez az elmúlt év folyamán a korábbi héják is csatlakoztak. A 3,5 százalékpontos mérséklést sikerült úgy végrehajtani, hogy közben a várakozások nem eredményeztek piaci turbulenciát. Pedig a kamatcsökkentési spirál beindulásától, illetve az abból származó veszélyektől sokan tartottak, így ez mindenképpen sikernek tekinthető.

Szakértői vélemények szerint azonban a 8 százalék körüli irányadó kamat elérésével az árfolyam- és országkoc-kázatnak megfelelő egyensúlyi hozamszint alakulhat ki a gazdaságban - ha úgy tetszik, ezen a téren véget ér a 2003-as súlyos gazdaságpolitikai hibák miatti vezeklés.

Mi történik ezután? Megszűnik az a különleges állapot, amikor a kamatszint változására (látszólag) érzéketlen az árfolyam, amely a monetáris politika legfontosabb eszköze. Várhatóan még bőven az év első felében beszűkülnek a további kamatcsökkentés lehetőségei, és a mérsékléshez már nem lesz elég a piaci pszichózis és a pénzpiaci szereplők megnövekedett kockázatéhsége. Ehelyett a magyar gazdaság (és gazdaságpolitika) állapotának érzékelhető javulásától függ majd, hogy mekkora tere lesz a lazításnak. Hogy jönnek-e ilyen hírek, nehéz megjósolni. A külső egyensúly romlása ugyan megállt, de a költségvetési pozíció alakulásával kapcsolatban a választások előtt többnyire senkinek nincsenek illúziói. Eközben a monetáris politika már szép lassan a 2006 végi inflációs célra kezd lőni, amely meglehetősen közel van a 2010-es euróövezeti csatlakozás referenciaévéhez (2008), így a jegybank számára a cél teljesítése még fontosabb, mint korábban. Úgy tűnik, a helyzet kulcsa ismét a költségvetés lesz, amelynek lassú konszolidációja segíthet(ne) a nyugodt piaci hangulat megteremtésében és a gazdaságpolitikai hitelesség visszaépítésében, ebből pedig a monetáris politika is profitálhat. Ám a választások előtt erősen kétséges, hogy számíthatunk-e ilyen fejleményekre.

Amiben szinte biztosan nem tapasztalhatunk majd javulást, az a Magyar Nemzeti Bank kommunikációja. A bővebb tanácsban minden bizonnyal hangsúlyozottabban fognak megjelenni a pozitív gazdasági folyamatok érvként, viszont az eddigi tapasztalatok alapján biztosra vehető, hogy Járai Zsigmond jegybankelnök nem fogja vissza magát majd, amikor a gazdaságpolitikáról kíván lesújtó (bár pozíciójával össze nem egyeztethető) véleményt mondani. A kettő közötti inkonzisztencia a választási időszak felé közeledve egyre látványosabb lehet.

Hogy a megváltozott körülmények között a régi és új monetáris tanácstagok milyen álláspontot alakítanak ki a monetáris kondíciókkal kapcsolatban, egyelőre nehéz megmondani. Amennyiben minden tag elfogadja, hogy a jegybank az inflációs célkövetés rendszerében működik, elképzelhető, hogy a monetáris politikai döntéseket illetően jóval kisebb véleménykülönbségek lesznek a kibővített testületben, mint 2004-ben. Ebben nem is lenne semmi csoda, hiszen a monetáris politika mozgástere meglehetősen szűk. Az egyetlen, amit tehet, hogy próbálja stabilan tartani az árfolyamot. Hogy ehhez milyen kamatszint szükséges, azt inkább a piac, mintsem a jegybank dönti el.