BÉT logóÁrfolyamok: 15 perccel késleltetett adatok

Miként lesz az időskor kevésbé biztonságos?

Japán, Európa és az Egyesült Államok számára a láthatáron ott lebeg a nyugdíjválság sötét árnya. A probléma valós, bár némileg túlzottnak látszik. A fő kérdés az, hogy az amerikai nyugdíjrendszer privatizálása tényleg megoldaná-e a problémát, vagy a dolgok ettől még rosszabbra fordulnának. Mivel több más ország is fontolgatja a Bush-terv bizonyos variánsait, ezért a kérdést érdemes alaposabban megvizsgálni.
2005.03.01., kedd 00:00

A privatizálás önmagában nyilvánvalóan nem jelentene megoldást. Amerika vergődő magánnyugdíjrendszere - amely több száz milliárdos adóssággal küszködik - maga is állami mentőakcióra szorul majd. Volt idő, amikor a privatizáció - az egyéni megtakarítási számlák felállításával - jobb megoldásnak látszott, mint az állami nyugdíj, amely többnyire csak alacsony hozamú kincstárjegyekbe fektetett be, s összességében kilenc százalék körül hozamot ígért.

A részvénypiac azonban nem szavatol hozamot, sőt azt sem biztosítja, hogy a tőkeérték lépést tart az inflációval, mint ahogy az bizonyos időszakokban ténylegesen előfordult. Az amerikai nyugdíjrendszer elszigeteli az egyént a piacok és az infláció szeszélyeitől, olyan védelmet nyújtva, amire a piac nem képes.

Teszi mindezt rendkívüli hatékonysággal. Az állami nyugdíjrendszer kezelésének költségei jóval alacsonyabbak, mint amelyek a magánszámlák menedzselésével felmerülnének. Ennek az az oka, hogy a magánbefektetési társaságok nagy összegeket költenek marketingre és bérekre. E magas ügyleti költségtételeket bizonyos mértékig csökkenteni lehetne, amint az Bush privatizációs javaslatában szerepelt is érvként. Ha azonban a befektetési lehetőségek korlátozott kínálatából indulunk ki - mondjuk 90 százalék állampapír és tíz százalék valamilyen részvényindexalap -, akkor látható, hogy ilyen képletet a meglévő állami nyugdíjrendszerben is könnyű lenne alkalmazni.

Az elnök azzal érvel a reformok sürgőssége mellett, hogy nélkülük a rendszer 25 év múlva fizetésképtelenné válik. A forgatókönyv azonban függ a növekedési kilátásoktól is, mert a 90-es évek második felének expanziós rátáival nem lenne semmi probléma. Ha azonban lennének is nehézségek, azokat könnyen kezelni lehetne. A Bush által foganatosított adócsökkentések egy részének felhasználásával a nyugdíjrendszert 75 évig működőképessé lehetett volna tenni, mégpedig a járandóságok enyhe csökkentésével, a korhatár emelésével, illetve a befizetett járulékok kismértékű kiigazításával.

Bush tervei semmiképpen sem oldanák meg a nyugdíjrendszer problémáit, hacsak azok végrehajtását nem kísérné a kifizetések drasztikus csökkentése. A javaslat szerint a befizetett járulékok mintegy harmadát kellett volna magánbefektetési számlákon elhelyezni. Ez azt jelenti, hogy magába az alapba kevesebb pénz folyik be, ezért a járandóságok csökkentése nélkül erőteljesen növekedne a hiány, aminek a felismeréséhez nincs szükség Nobel-díjra.

A fiskális deficitek várható növekedése megdöbbentő: a Bush gazdasági tanácsadó testülete által megvitatott terv szerint az összesített hiány a következő tíz év során kétezermilliárd dollár lenne. A privatizáció hívei azt állítják, hogy ők a piacban hisznek, holott valójában csak olyan trükköket javasolnak, amellyel a hiányt el lehet tüntetni az állam könyveiből, mintha a piacokat olyan könnyen be lehetne csapni. Amerikának és a világnak emlékeznie kellene, hogy Argentína fiskális problémáinak középpontjában a nyugdíjrendszer privatizálása állt, ami nélkül a költségvetése nagyjából egyensúlyban lett volna.

A privatizáció hívei szerint a járulékok részvénybe való invesztálása jóval nagyobb hozamot fog biztosítani. A piacok normális működését feltételezve is számolni kell azonban azzal, hogy a magasabb hozamokhoz magasabb kockázat tartozik, mert a közgazdaságtan szerint "ingyenebéd" továbbra sem létezik. A növekvő kockázatok nyomán 40 év múlva sokan találhatják magukat abban a helyzetben, hogy nincs meg a nyugdíjba vonulásuk fedezete. Ha pedig valakik mégis hisznek az ingyenebéd gondolatában, akkor a kormány maga is befektethetné a pénzt a részvénypiacokon. Clinton elnök annak idején éppen ezt indítványozta.

Mire való tehát a privatizálás, ha azzal együtt járna az ügyleti költségek növekedése, a romló fizetőképesség, a fiskális zavarok fokozódása, az ellátás csökkenése és bizonytalansága? Az egyik ok az, hogy a pénzügyi piacok szemet vetettek a tranzakciós költségek egy részére, a másik pedig a Bush-kormányzat ideológiai szembenállása a rendszer részét képező szerény újraelosztással szemben. A nyugdíjrendszerben meglévő enyhe újraelosztó hatás ellenében az amerikai szegénység és az egyenlőtlenség jelenleg egyaránt növekszik.

A probléma nagyságával Bush rá akart ijeszteni Amerikára, egyúttal mindenkit megpróbált rászedni arra, hogy a privatizálással miként lehet mindent megoldani. A nyugdíjrendszer hiánya eltörpül a fiskális deficit mellett - amelyet a gazdagoknak nyújtott elnöki adócsökkentés váltott ki -, illetve az idősek gyógyellátását célzó Medicare egyensúlyzavaraival összehasonlítva. Vajon az elnök miért hagyta figyelmen kívül ezeket a problémákat? Csak nincsenek rejtett céljai?

A szerző további cikkei

Vélemény cikkek

Továbbiak

Címoldalról ajánljuk

Tovább a címoldalra

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.