A privatizálás önmagában nyilvánvalóan nem jelentene megoldást. Amerika vergődő magánnyugdíjrendszere - amely több száz milliárdos adóssággal küszködik - maga is állami mentőakcióra szorul majd. Volt idő, amikor a privatizáció - az egyéni megtakarítási számlák felállításával - jobb megoldásnak látszott, mint az állami nyugdíj, amely többnyire csak alacsony hozamú kincstárjegyekbe fektetett be, s összességében kilenc százalék körül hozamot ígért.
A részvénypiac azonban nem szavatol hozamot, sőt azt sem biztosítja, hogy a tőkeérték lépést tart az inflációval, mint ahogy az bizonyos időszakokban ténylegesen előfordult. Az amerikai nyugdíjrendszer elszigeteli az egyént a piacok és az infláció szeszélyeitől, olyan védelmet nyújtva, amire a piac nem képes.
Teszi mindezt rendkívüli hatékonysággal. Az állami nyugdíjrendszer kezelésének költségei jóval alacsonyabbak, mint amelyek a magánszámlák menedzselésével felmerülnének. Ennek az az oka, hogy a magánbefektetési társaságok nagy összegeket költenek marketingre és bérekre. E magas ügyleti költségtételeket bizonyos mértékig csökkenteni lehetne, amint az Bush privatizációs javaslatában szerepelt is érvként. Ha azonban a befektetési lehetőségek korlátozott kínálatából indulunk ki - mondjuk 90 százalék állampapír és tíz százalék valamilyen részvényindexalap -, akkor látható, hogy ilyen képletet a meglévő állami nyugdíjrendszerben is könnyű lenne alkalmazni.
Az elnök azzal érvel a reformok sürgőssége mellett, hogy nélkülük a rendszer 25 év múlva fizetésképtelenné válik. A forgatókönyv azonban függ a növekedési kilátásoktól is, mert a 90-es évek második felének expanziós rátáival nem lenne semmi probléma. Ha azonban lennének is nehézségek, azokat könnyen kezelni lehetne. A Bush által foganatosított adócsökkentések egy részének felhasználásával a nyugdíjrendszert 75 évig működőképessé lehetett volna tenni, mégpedig a járandóságok enyhe csökkentésével, a korhatár emelésével, illetve a befizetett járulékok kismértékű kiigazításával.
Bush tervei semmiképpen sem oldanák meg a nyugdíjrendszer problémáit, hacsak azok végrehajtását nem kísérné a kifizetések drasztikus csökkentése. A javaslat szerint a befizetett járulékok mintegy harmadát kellett volna magánbefektetési számlákon elhelyezni. Ez azt jelenti, hogy magába az alapba kevesebb pénz folyik be, ezért a járandóságok csökkentése nélkül erőteljesen növekedne a hiány, aminek a felismeréséhez nincs szükség Nobel-díjra.
A fiskális deficitek várható növekedése megdöbbentő: a Bush gazdasági tanácsadó testülete által megvitatott terv szerint az összesített hiány a következő tíz év során kétezermilliárd dollár lenne. A privatizáció hívei azt állítják, hogy ők a piacban hisznek, holott valójában csak olyan trükköket javasolnak, amellyel a hiányt el lehet tüntetni az állam könyveiből, mintha a piacokat olyan könnyen be lehetne csapni. Amerikának és a világnak emlékeznie kellene, hogy Argentína fiskális problémáinak középpontjában a nyugdíjrendszer privatizálása állt, ami nélkül a költségvetése nagyjából egyensúlyban lett volna.
A privatizáció hívei szerint a járulékok részvénybe való invesztálása jóval nagyobb hozamot fog biztosítani. A piacok normális működését feltételezve is számolni kell azonban azzal, hogy a magasabb hozamokhoz magasabb kockázat tartozik, mert a közgazdaságtan szerint "ingyenebéd" továbbra sem létezik. A növekvő kockázatok nyomán 40 év múlva sokan találhatják magukat abban a helyzetben, hogy nincs meg a nyugdíjba vonulásuk fedezete. Ha pedig valakik mégis hisznek az ingyenebéd gondolatában, akkor a kormány maga is befektethetné a pénzt a részvénypiacokon. Clinton elnök annak idején éppen ezt indítványozta.
Mire való tehát a privatizálás, ha azzal együtt járna az ügyleti költségek növekedése, a romló fizetőképesség, a fiskális zavarok fokozódása, az ellátás csökkenése és bizonytalansága? Az egyik ok az, hogy a pénzügyi piacok szemet vetettek a tranzakciós költségek egy részére, a másik pedig a Bush-kormányzat ideológiai szembenállása a rendszer részét képező szerény újraelosztással szemben. A nyugdíjrendszerben meglévő enyhe újraelosztó hatás ellenében az amerikai szegénység és az egyenlőtlenség jelenleg egyaránt növekszik.
A probléma nagyságával Bush rá akart ijeszteni Amerikára, egyúttal mindenkit megpróbált rászedni arra, hogy a privatizálással miként lehet mindent megoldani. A nyugdíjrendszer hiánya eltörpül a fiskális deficit mellett - amelyet a gazdagoknak nyújtott elnöki adócsökkentés váltott ki -, illetve az idősek gyógyellátását célzó Medicare egyensúlyzavaraival összehasonlítva. Vajon az elnök miért hagyta figyelmen kívül ezeket a problémákat? Csak nincsenek rejtett céljai?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.