Chirac és az Európai Unió

A Financial Times azt vetette Chirac szemére, hogy "miközben Blair kisegítette őt" a szolgáltatási irányelvről tartott vitában, a francia elnök alig néhány héttel a brit választások előtt nyíltan kikezdte a brit költségvetési visszatérítés (a hírhedt rabat) fenntarthatóságát. Azt, amelyet a luxemburgi EU-elnökség oly kínosan ügyelve igyekezett májusig a szőnyeg alatt tartani?

A dolog azért is váltott ki általános megdöbbenést, mert az egész brüsszeli találkozó arra ment ki, hogy újra összetereljék a szétguruló labdákat, kompromisszumokkal összehozzák a lehetetlent (megállapodva a stabilitási paktumról), és közben - a következő hetek sokféle választása meg népszavazása fényében - lehetőleg ne lépjenek egymás lábára (legkevésbé éppen a francia elnökére!). És miután sikerült kényesen ügyelni minden kottára, látszatra, hallgatólagos összebólintásra, és a csúcs közmegelégedéssel véget ér, akkor egy olyan "fajsúlyos" szereplő, mint a francia köztársasági elnök a záró sajtóértekezletén egyetlen megjegyzéssel az egyik legkényesebb témában a legkényesebb tyúkszemre tapos?

Lehet persze mondani, hogy akadt már dolguk nehezen kezelhető francia elnökkel az integrációs társaknak korábban is. "De Gaulle-lal sem volt könynyű" - legyintett a napokban az EU tanács egyik veteránja. Csak aztán a dolog valahogy feledésbe merült a sok tekintetben EU-nyitottságú Giscard és Mitterrand idején. Valami, amelyhez képest Chirac újra és újra sokkol.

Mert amúgy nem ez az első eset, amikor valamely megnyilvánulása általános felszisszenést vált ki. Sokan emlékeznek még az elhíresült 2000. decemberi nizzai csúcsra, amelyen történetesen a francia államfő elnökölt. Ez volt az a reformkonferencia, amely évtizedek óta először készült a tagországokat megillető szavazati arányokhoz érdemben is nyúlni, s ahova Gerhard Schröder német kancellár azzal a feltett szándékkal érkezett, hogy társainál eléri: ismerjék el a német újraegyesítésből következő adottságokat, így azt, hogy Németország lakossága több mint 20 millióval meghaladja bármely tagtársát, hadd rendelkezzen hát egy-két szavazattal is többel, mint mások. "Egyetlen szimbolikus vokssal is beérte volna" - állították utóbb Schröder környezetében. Szakértők még ma is vallják, ha a kancellár ezt a csúcs elején megkapja, néhány órán belül dominóként dőlt volna le az addig még nyitva maradt többi vitás kérdés is, és "fél nap alatt be lehetett volna fejezni az egészet". Chirac azonban a sarkára állt - cserébe négy nap lett abból a félből, és hozzá egy számos szegletében agyoncifrázott szerződés, amelynek öröksége utóbb súlyosan ráült a konvent és az alkotmányos szerződés idegeket borzoló huzakodásaira is.

Minderre persze lehet még azt mondani, hogy de hiszen a francia politika mindig is híres volt saját külön útjairól, nem kell a dolgon meglepődni. Csakhogy Chirac nem csak a külpolitikában tudott meglepőt produkálni. Sokan emlékeznek még arra, hogyan veszítette el - minden külső nyomás nélkül - saját pártja parlamenti többségét, midőn első ciklusa idején sajátos "taktikai érzékkel", biztos többség mellől oszlatta fel politikai számításból a kelleténél jóval hamarabb a francia parlamentet - utat nyitva ezzel a Jospin vezette francia szocialisták kiugró többséget szerző győzelme előtt?

Valójában Chirac igazán bonyolult ember. Műveltsége közismert, emberi melegsége közmondásos. De egyúttal ízig-vérig francia abban az értelemben is, ahogyan átitatta őt is az ötödik köztársaság politikai kultúrája. Márpedig az nem mindig "EU-kompatibilis"?

Még ott ül az EU állam- és kormányfőinek asztala mellett az, aki néhány évvel ezelőtt egy szűk körű háttérbeszélgetésen kifejtette: az utóbbi évek legtöbb integrációs bukdácsolását nem kis részt a francia elnök számlájára írja, akivel - úgymond - szinte lehetetlen ésszerű üzletet kötni. Ezt látszik megerősíteni az is, ahogy Chirac az elmúlt hetekben Barroso bizottsági elnökkel is összerúgta a port a szolgáltatási direktíva apropóján.

A dolog azért is baj, mert egyébként is bőven akadnak kétkedők, aggódók, akik már a csendben kötött kompromisszumok mögött is - mint amilyen a stabilitási paktum múlt heti felvizezése - az európai integrációt szétverő nemzetállami törekvések ijesztő elszabadulását vélik kiolvasni. "Ha ez így megy tovább, tíz év múlva nem marad semmi az EU-ból" - jegyezte meg keserűen az Európai Bizottság egyik munkatársa a mostani csúcs után. Jó lenne elkerülni az általánossá válást.