Közelebb az euróhoz - kérdőjelekkel

A stabilitási és növekedési egyezmény "alkalmazását javító" Ecofin-jelentés minden ellentétes értelmű nyilatkozat dacára lazítást jelent a tagországoktól elvárt fiskális fegyelmet illetően. Az egyezmény ilyen rugalmas értelmezését akár a maastrichti építmény lerombolásához vezető úton megtett nem a legelső, de első jelentős lépésnek is lehet tekinteni.

Nem arról van szó, hogy akár a maastrichti sarokszámokon vagy a stabilitási paktumon nem lehetne vagy lehetett volna közgazdasági érvek által alátámasztott módosításokat, finomításokat végrehajtani. Az a javaslat azonban, amely végül a tanács asztalára került, túlságosan is tükrözi egyes országok nemzeti szintű, politikai érdekből megfogalmazott igényeit. A nyugdíjreform hatásainak degresszív figyelembevételi lehetőségének van némi közgazdasági alapja, bár sejthetően a piacok nem fogják hitelesnek elfogadni az ilyen módon képzett és közzétett korrigált államháztartási hiánymutatókat és adósságarányokat. Az azonban már nemcsak anakronisztikus, hanem szinte már kabarétréfába illő, hogy 15 évvel a német újraegyesülés után Németország az abból fakadó többletkiadások miatt kivételes megítélésben részesül. A maastrichti szerződés megalkotása idején ezek a költségek már nagyon is láthatóak voltak, ráadásul a stabilitási és növekedési egyezmény eredeti formájában azt követően és éppen német kezdeményezésre jött létre. Az már csak ráadás, hogy (vélhetően francia kezdeményezésre) a kutatási és fejlesztési kiadásokat is kivételes megítélés illeti meg. Mi kellene még?

Az Európai Központi Bank egy szűkszavú, borús hangulatú közleménnyel reagált az Ecofin jelentésére. A végső ítéletet a piacok fogják kimondani, az euró árfolyamának alakításával, a növekvő árfolyam-volatilitás megjelenítésével és, talán, a tagországok benchmarkhozamai közötti nagyobb mértékű kockázatiprémium-differenciálódással.

A magyar kormány pozitívan, bár láthatóan nem egészen önellentmondás-mentesen reagált az egyezségre. Miért diplomáciai siker az, ami elvileg a kezdeményezők szerint a realitásoknak való jobb megfelelés? Miért jelent könynyebbséget ez az egyezség, ha a kormánynak nem szándéka eltérni a (sokszor módosított) konvergenciaprogramban lefektetett fiskális pályától? Miért fontos, hogy így nagyobb tere van az átfogó strukturális reformoknak, ha azok kidolgozására és belátható időn belüli bevezetésére egyelőre nem sok jel mutat? Legalább közelebb kerültünk most az euró bevezetéséhez?

Az utóbbira a válasz kettős: formailag igen, tartalmilag nem. Eddig is az volt a helyzet, hogy az euró bevezetése feltételezi a maastrichti kritériumok formális teljesítését. E tekintetben az elmúlt években legalábbis ellentmondásosnak mondható a magyar gazdaság és gazdaságpolitika teljesítménye. Egyelőre még nagyon bizonytalan az (önmagában is kétes értékű) ERM II árfolyamrendszer irányába történő tapogatózás.

A lényeg azonban mégsem a kritériumoknak való formális megfeleltetés, hanem annak a stabil és fenntartható gazdaságfejlődési pályának a megvalósítása, amely képes nélkülözni az árfolyamot, mint a kiigazítás eszközét. Ennek feltétele, egyebek között, vélhetően egy 60 százaléknál lényegesen alacsonyabb államadóság/GDP arány, egy középtávon inkább az egyensúly felé tendáló államháztartási pozíció, egy rövid távon is hitelesen, valóságosan (s nem csak módszertani váltások révén) alkalmazkodni képes fiskális politika, a gazdaság nagyobb fokú kínálati rugalmassága, leginkább pedig a beért strukturális reformok utáni állapot elérése.

Ez a reformagenda még a legnagyobb optimizmus mellett sem valósulhat meg teljes mértékben 2010-ig. De ettől függetlenül jó lenne, ha Magyarország nem úgy esne áldozatul ennek a stabilitási és növekedési egyezmény alkalmazását javító jelentésnek, hogy a kritériumok lazítására az alkalmazkodási folyamat lassításával reagál. Az ugyanis nem sok jót jelent, ha "diplomáciai erőfeszítések" és módszertani viták jellemzik a magyar gazdaságpolitika Európai Unión belüli elismertetését.