Lisszabon talánya

Egy amerikai sohasem fogja megérteni, hogyan lehet dinamikus gazdaságról ábrándozni úgy, hogy - tömeges méretekben - a munkaerő (amerikai mércével) alig mobil, és a munkavállalók védelmét szolgáló szabályozások csak még jobban ezt a statikusságot segítik elő. Egy japánnak mindig talány marad, hogyan akarnak a fejlett nyugat-európai versenytársak tényleg annyi új értéket olcsóbban előállítani, mint ők, évi 47-48 (esetleg még kevesebb) 38-40 órás munkahét alatt, miközben a távoli szigetországban 50-51 (minimum 44 órás) hetet fordítanak ugyanerre.

Az európai politikusok többsége számára mindez egyszeregy. Egy kicsit azért is, mert nem is enged mást az a választói bázis, amelynek a létüket köszönhetik. Az ezt élvező francia munkás már az ellen is tiltakozik, ha valaki a heti 35 órás munkahetét akarja kétségbe vonni, miként a német kollégák is csak nagyon vonakodva mentek bele - néhány nagyobb cégnél -, hogy heti 1-2 órával emeljék a munkaidőt. Arról azonban már hallani sem akartak, hogy a munkahelyi tanácsokban évtizedek alatt kivívott jogokból bármit is elveszíthessenek. (Miért is tennék? Nem azért harcoltak értük, hogy most feladják!)

Ezzel meg is érkeztünk a sokat emlegetett európai értékek kérdéséhez. Mert hiszen a fenti példákban erről van szó: akár környezetvédelmi, akár szociális (ha úgy tetszik: jóléti) vívmány a tét. Az európai politika sokáig arra volt büszke, hogy fundamentumának tekintette ezeket. Aztán a kilencvenes évek végére már megkerülhetetlen adottsággá vált szembenézni azzal is, hogy az európai versenyképesség tartós elmaradásban van a világpiaci kihívókhoz képest. Mára pedig az is világossá vált, hogy ennek oka éppen az említett vívmányok költségeiből is fakad, amely ráadásul olyan visszahatásokat is eredményez, hogy a foglalkoztatottak száma végső soron Európában alacsonyabb, mint a kontinentális megítélés szerint farkastőkének kitett Amerikában?

Akkor tehát: szociális Európa, vagy versenyképes Európa? Amikor a lisszaboni programot a portugál fővárosban öt éve megfogalmazták, a nyilatkozattevők látszólag hittek abban, hogy a kettőt lehet együtt is szolgálni. Mára a Barroso vezette új Európai Bizottság mindkét fronton igyekszik realistább lenni. Egyfelől feladta, hogy a versenyképesség mércéjéül mindenáron Amerika utolérését ajánlja, másfelől ki merte mondani, hogy a profitot nem termelő értékek megőrzésének árát valahol mégiscsak ki kell gazdálkodni. És ha ezen az oldalon (a gazdasági növekedésnél) tartós elmaradások vannak - mint ahogy minden jel szerint vannak -, akkor annak következményeit az értékek finanszírozása sínyli meg.

Innentől kezdve minden már értelmezés kérdése. A Barroso-csapat hisz abban, hogy a szerdán a brüsszeli EU-csúcs asztalára kerülő, főként gazdasági oldalra összpontosító félidős lisszaboni jelentés valahol a jövőbeni a szociális és környezetvédelmi vívmányokat is szolgálja. Az utóbbiakat hajdan kivívott politikai és társadalmi mozgalmak, valamint az őket politikai szinten is megjelenítő erők - köztük az Európai Parlament több politikai frakciója - ugyanakkor éppen hogy Lisszabon elárulásának tartja az egészet, amely nem szolgál egyebet, mint liberálkapitalista nagytőkés törekvéseket. Feladva - illetve pusztán a piaci erőknek alárendelve - a szociális értékeken és szolidaritáson alapuló hajdani integrációs törekvéseket.

Valahol mindennek megméretése a szerda-csütörtöki lisszaboni csúcs tétje, más kérdés, mindezt előre látható módon végül úgyis háttérbe fogja szorítani a stabilitási paktum aktuális vitája. Megspékelve az ugyancsak szociális vívmányokat féltő további vitával a szolgáltatási piac liberalizálásáról. Ennek az a pikantériája, hogy ez esetben a régi tagországok immár az újonnan csatlakozott tagtársak állítólagos olcsóbb szociális normáiktól féltik a magukét. Bekerítettség? Inkább célok, adottságok és realitások tisztázatlansága. Ha csupán egy részüket sikerül a héten Brüsszelben rendbe tenni, már nem volt hiába?