Működésképtelen demokrácia a Világbanknál
A Világbanknak "bankként" való meghatározásával nem ismerjük el jelentőségét és sokoldalú szerepét. Az intézmény valóban folyósít hitelt országoknak sokféle projekt végrehajtására, és segíti őket a válságok átvészelésében. Fontos szerepet játszik a konfliktusok utáni újjáépítésben szerte a világon.
A bank azonban adományokat és alacsony kamatozású hiteleket is folyósít a legszegényebb országoknak, főleg oktatási és egészségügyi célokra, emellett tanácsokat ad fejlesztési stratégiák kidolgozásához. E tevékenysége során gyakran fogott össze a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), hogy erős kézzel kikényszerítse az ilyen "tanácsok" elfogadását. Ennek elmaradása esetén azzal kellett számolniuk, hogy nemcsak az IMF és a Világbank fordít nekik hátat, hanem a többi donor is, amely ráadásul a tőkepiacokat is elrettentette a források juttatásától.
Időnként - a kritikusok szerint gyakorta - az IMF és a Világbank által adott tanácsok helytelenek voltak. Ez bizonyosan igaz volt a 80-as években, illetve a 90-es évek elején, amikor sablonos, mindenkire egyformán alkalmazott recepteket adtak, amelyben privatizáció, liberalizáció és makrogazdasági (pontosabban ár-)stabilitás volt a meghatározó követelmény, tekintet nélkül a foglalkoztatásra vagy a környezetvédelmi következményekre.
Az intézménynek bankként való meghatározása egy további ok miatt is félrevezető: miközben ugyanis a Világbank a tagjait "részvényesekként" említi, aligha lehet magánbankként tekinteni rá. Épp ellenkezőleg, a Világbank egy globális közintézmény. Miközben azonban a szavazásnál domináns helyzetben lévő G7-országok kinyilvánítják a demokrácia és a jó kormányzati gyakorlat melletti elkötelezettségüket, a gyakorlatban a magatartásuk más képet mutat.
Valójában történelmi anakronizmus az a módszer, amellyel a két intézmény vezetőit kinevezik. Az alapításkor, mintegy 60 évvel ezelőtt abban állapodtak meg, hogy a mindenkori amerikai elnök javasol vezetőt a Világbank élére, az IMF-et pedig egy az európaiak által közösen indítványozandó személy irányítja, a felek valamelyike pedig csak akkor emel vétót, ha a jelölt végképp elfogadhatatlan. Az Egyesült Államokban általában minden fontos kinevezést a szenátusnak is jóvá kell hagynia, a Világbank élére való jelölés azonban az elnök előjoga, amelynek érvényesítését semmi sem korlátozza.
Ezek után jogos a kérdés, hogy mennyire kell komolyan venni a demokratikus reformokra vonatkozó ajánlásokat, ha az ilyeneket előterjesztő multilaterális intézményben nem követik a nyitottságnak és átláthatóságnak ugyanazt a normáját. Miért kell Wolfensohn utódjának keresését amerikai (főleg egy bizonyos párt iránt lojális) személyekre korlátozni? Miért folyik a keresés zárt ajtók mögött? Vajon nem kellene-e ilyen nemzetközi közintézmények élére - fajtól, felekezettől, nemtől vagy nemzeti hovatartozástól függetlenül - a legjobban képzett személyt kiválasztani?
Eddig - vélhetően amolyan próbaléggömb gyanánt - két nevet vetettek fel, bármelyik jelölése zavaró lehet. Egyértelműbben fogalmazva, egyaránt vitathatónak lehet tekinteni a korábbi hadügyminiszter-helyettes Paul Wolfowitz, illetve a volt Hewlett-Packard-vezető Carleton Fiorina esetleges jelöltségét. (George W. Bush időközben Paul Wolfowitzot jelölte a posztra - a szerk.) Bár a kinevezés vitathatatlanul az elnök joga, az intézmény sikere nagyban függ a többiek bizalmától. A gazdasági fejlesztési ügyekben és a pénzügyi piacok működésében Wolfowitznak és Fiorinának egyaránt vannak tapasztalatai vagy képzettsége.
Természetesen előfordult, hogy múltbeli kinevezések utólag sikeresebbnek bizonyultak, mint azt előzőleg elképzelték, mert a jelölt fel tudott nőni a feladatához, annak ellenére, hogy a képzettsége alapján egy nyílt pályáztatás során még az előválogatáson sem jutott volna túl.
Jelenleg van néhány abszolút első osztályú jelölt, aki bizonyította a gazdaságfejlesztésben meglévő képességeit, szakmai és személyes integritását, politikai és menedzseri rátermettségét. Közéjük lehet sorolni Ernesto Zedillo korábbi mexikói elnököt, a Yale tanárát, akit a Financial Times szerkesztőségi cikkben méltatott. Ott van továbbá a brazil jegybank korábbi elnöke, Armino Fraga, vagy Kemal Dervis, korábbi világbanki elnökhelyettes, aki sikeresen menedzselte Törökországban a gazdasági válság kezelését. Miért kellene a világnak kevesebbel beérnie, mint ilyen kaliberű jelöltekkel?
Itt az ideje, hogy a G7 csoport tagjai tettekkel támasszák alá a demokráciaretorikájukat. Többen közülük szembeszálltak az USA-val, amikor ez utóbbi az iraki háború ügyében nyomult előre, a tömegpusztító fegyverek ügyében tanúsított szkepszisük utólag helyesnek bizonyult. A mostani tét nem kisebb ennél: a harmadik világban milliárdnyi ember élete és jóléte múlik a szegénység elleni globális háború kimenetelén. A megfelelő tábornok kinevezése nem jelent biztosítékot a győzelemre, egy rossz választás azonban határozottan növeli a bukás esélyét.
