Nekünk válság kell

A 90-es évek egyértelműen a pénzügyi válságok évtizede volt. Ebben az időszakban több ország tőkepiaca ment át kisebb-nagyobb krízisen, amelyek közül a legemlékezetesebb az 1994-es mexikói, az 1998-as orosz és ? kisebb mértékben ? az 1997-es ún. távol-keleti válság méltó említésre. Az egyes válságesemények részleteibe nem érdemes belemenni, de mindhárom esetben jellemző volt, hogy egy ország, vagy egy országcsoport egyensúlytalanságainak tőkepiaci hatásai áthúzódtak más országokra is, méghozzá nem csupán a szintén krízisgyanúsakra, de olyanokra is, amelyeket egyébként egyensúlyi növekedési pálya, szilárd mikrogazdasági környezet és stabil pénzügyi helyzet jellemzett. Emlékezzünk csak az 1998-as válságra, amikor az orosz állam pillanatnyi fizetőképtelensége és az orosz kincstárjegypiac összeomlása a világ összes tőkepiacát megfertőzte, lerántva még az amerikai részvények árát is! A magyar befektetők számára sem volt leányálom az augusztus végétől november közepéig terjedő időszak: a BUX 50 százalékot esett, a korábban 15-16 százalék körül tanyázó kamatok pedig hirtelen 20 százalék fölé is emelkedtek.

A Bokros-csomag külgazdasági "előzménye" az 1994 decemberében kirobbant mexikói, más néven "tequilaválság" volt. Ez volt az első olyan nagyobb lokális krízis, mely a fertőzéses csatornán keresztül szinte a világ minden szegletében éreztette hatását. A válság némileg hasonlított a négy évvel későbbi orosz eseményekhez: a világban nagy volt a kockázatéhség, ez lenyomta a kamatokat mindenhol, így Mexikóban is, ahol az államháztartás hiányát túlzott mértékben finanszírozták rövid lejáratú kincstárjegyek kibocsátásával. Ezeket az értékpapírokat elsősorban a nagy kockázatvállalási hajlandóságú amerikai intézményi befektetők vásárolták meg, mintegy igazolva a mexikói gazdaságpolitikának a sürgető reformokhoz való tilitoli attitűdjét. A befektetők türelmét természetesen nem lehetett végtelen mértékig húzni, és egyszer csak elszakadt a cérna: a kincstárjegyekre hirtelen nem volt vevő, a kamatok pedig az égbe emelkedtek, az addig fix devizaárfolyam-rendszer összeomlott. A Mexikóban elszenvedett veszteségek a befektetőket hirtelen a korábban más piacokon vásárolt papírok eladására kényszerítették, Chilétől Brazílián át a Távol-Keletig terjesztve a fertőzést. A korábban olajozottan működő tőkepiacon hirtelen kétségbeesés lett úrrá, és a nemrégen még nagyvonalú hitelnyújtók és kötvényvásárlók már vonakodtak bármilyen kétes hiteladósnak kölcsönt nyújtani.

Ebben a helyzetben volt Magyarország is. 1995 elején fennállt annak a veszélye, hogy - a megelőző hónapokkal ellentétben - már nem lesz olyan külföldi megtakarító, amely hajlandó lett volna a magyar állam és a teljes magyar gazdaság költekezési mámorából fakadó hiányt elviselhető kamatterhek mellett finanszírozni. Az addig tétova Horn-kormány ennek nyomán vette rá magát arra, hogy nekilásson az elődje által otthagyott kuszaság feltakarításának, és mérsékelje az állami túlköltekezés mértékét. Nem volt mese, a külső kényszer hatására lépnie kellett.

Válsághelyzetben a magyar gazdaságpolitika jól teljesített, anélkül viszont azóta meglehetősen öntelt módon, a hirtelen változni képes külső környezetre való tekintet nélkül menedzseli az ország ügyeit. Ez a viselkedésforma minden magyar kormány sajátja, és ez ezúttal sincs másképp. A világot most elönti a globális recessziótól félő jegybankok által kibocsátott temérdek pénz, sok a befektetni való tőke, ráadásul válság is régen volt, így a befektetők nagyobb kockázat vállalására is hajlandók azért, hogy a példátlanul alacsony amerikai, európai, illetve ázsiai kamatokhoz képest valami többlethozamot érjenek el. Ezért vesznek román lejt és török lírát, lengyel és magyar államkötvényeket, és ezért passzírozzák a sáv erős széléhez a forintot. Ilyen helyzetben a gazdaságpolitika nem érez magán nyomást, azt is elfelejtette, hogy mit ígért meg másfél éve, amikor átmenetileg 270 forintot kellett adni egy euróért. Akkor hirtelen felsejlett egy válság lehetősége, és az, hogy a választók nem szavaznak még egyszer bizalmat egy olyan kormánynak, amelyik összeomlasztja a nemzeti devizát, hanem viszszahívják a hatalomba azt az erőt, amelyből pedig egyszer már elegük volt. Az akkori krízis azonban elmúlt, az pedig, hogy a forintkamatokat alacsony szintre lenyomó befektetői téboly nem tarthat örökké, senkit nem érdekel. De nem baj: ha megint lesz egy Mexikó, megint lesz egy Bokros-csomag.