Slukk kisasszony Ázsiában

Delhiben és Iszlámábádban békíteni igyekezett a két rivalizáló új atomhatalmat, Indiát és Pakisztánt, illetve F-16-os harci repülőket kínált megvételre mindkettőjüknek. Dicséretet osztott a pakisztáni vezetésnek a terrorizmus elleni harcban mutatott határozottságáért, majd egy C-130-on sietve átrepült Kabulba, ahol végighallgatta, hogy immár 17 ezer terroristát vadásztak le honfitársai. Gyors beszédet rögtönzött a demokrácia térhódításáról (Afganisztán, Irak, Libanon stb.), és részt vett egy a helyi kábítószer-termelés visszaszorításáról rendezett tanácskozáson. Tokióban támogatta Japán állandó BT-tagságát, népszerűsítette a 2003 óta embargóval sújtott amerikai marhahúst, s miközben többször felszólította Kínát az emberi jogok betartására, Észak-Koreát pedig nukleáris programjának leállítására, diákokkal és egy szumóbajnokkal is találkozott. Szöulban - ahol a külügyminiszter tiszteletére egy dél-koreai-amerikai közös hadgyakorlatot is "rögtönöztek" - Rice nem csupán Kínát és Észak-Koreát figyelmeztette újra (miközben biztonsági emberei a szumóbajnoktól ellesett fogásokkal a szőnyegbe passzíroztak egy német aktivistát, aki transzparensével az észak-koreaiak éhezésére szerette volna felhívni az első számú amerikai diplomata figyelmét), de az Európai Uniót is. Mondván: hiba lenne feloldani a Kínával szembeni fegyverembargót, mert az megbonthatja a kényes ázsiai erőegyensúlyt, amelyet Amerika alakított ki és őrzött mostanáig. S persze végül ott volt Peking, a hab a tortán, ahol a kínai vezetőkkel való tárgyalások (Észak-Korea visszaültetése a tárgyalóasztalhoz, kínai WTO-tagság, emberi jogok) mellett Rice kisasszony vallási vezetőkkel, sőt kínai diákokkal is találkozott.

Őszintén szólva, engem az amerikai külügyminiszter ázsiai körútján leginkább Slukk Ödönre emlékeztetett, egykori kedvenc mesémből, a Mirr-Murr, a kandúrból. Arra az öreg és kedves házalóra, aki a nagy üzletért, Jánoska apukájának méretben megfelelő kabátjáért mindent bevet: a habverőt, a valódi svédacél tortaszeletelőt, a rozsdamentes laskaszedőt, a sárgaréz derelyeszaggatót, az alkudozásról, a kábításról és az üzlet tárgyának elhallgatásáról most nem is beszélve.

A kérdés persze az, hogy Rice ázsiai útja esetében mi volt a nagy üzlet. S bár ezt hivatalosan és előzetesen az észak-koreai kérdés jelenlegi holtpontról való kimozdításában és a Kínával való kapcsolatok előmozdításában jelölte meg a Bush-adminisztráció, úgy gondolom, ez csupán amolyan "slukködönös" húzás volt. Az út igazi célját ugyanis - legalábbis a Rice által kiosztott dicséretek és korholások, rozsdamentes F-16-ok, valódi svédacél BT-tagságokból ítélve - magam inkább Peking térségbeli előretörésének egyfajta ellensúlyozásában látom. Mert bár a külügyminiszter egyfelől szinte mindenütt arról beszélt, hogy senkinek (sem egy nukleáris Észak-Koreának, sem egy fegyverkező Kínának, sem pedig egy embargófeloldó Európai Uniónak) nem szabad megbontania a jelenlegi ázsiai erőegyensúlyt és hatalmi status quót, másfelől viszont India és Japán világhatalmi, Pakisztán és Dél-Korea térségbeli tekintélyének elismerésével és hangsúlyozásával éppen maga igyekezett jelezni a Washington számára kívánatos hatalmi képletet.

Az üzlet megkötése előtt azonban az amerikai csecsebecsék mellett a vevőknek valószínűleg érdemes lesz egy pillantást vetni magára a kabátra is. A kínai kabát ugyanis XXL-es. Olyan malaclopó, amelybe hamarosan egész Ázsia belefér.