Váljon világossá, hogy mibe kerül Európa

A mezőgazdaság elviszi a kiadások több mint 40 százalékát, ám kevés jut a jövőt képviselő területekre (k+f), illetve az EU új felelősségi körét jelentő kül- és belbiztonsági feladatokra. A befizetések ráadásul nagyobbrészt a nemzeti költségvetésekből származnak, melyeket a kormányok "saját pénzüknek" tekintenek, és ezeket a visszakapott összegekkel vetik egybe. Emiatt az uniós költségvetési tárgyalások másból sem állnak, mint hogy a tagállami kincstárak mit fizetnek be, s mit kapnak vissza agrártermelőik és a régióik számára. Az európai polgárok emiatt nem érzékelik az unió tényleges költségeit, és csak abban érdekeltek, hogy az újraelosztás az ő javukra menjen végbe.

A közös költségvetés elhajlását az uniós céloktól az az elv is erősíti, amely a legfontosabb kérdésekben egyhangú döntéshozatalt ír elő a miniszteri tanács számára, miközben a parlament és a bizottság alárendelt szerepre kényszerül. A 2007-2013-as időszakra vonatkozó előkészületek ezt a problémát sem rendezik, mert a hosszabb távú uniós érdekeket senki sem képviseli a tárgyalóasztalnál. Így a terítéken lévő javaslatoknak nincs értelmük. A bizottság a bevételeket az EU öszszesített bruttó nemzeti jövedelmének 1,24 százalékára szeretné emelni. Az agrártámogatások csökkentése nélkül így a nettó befizetők terhei elviselhetetlen szintre emelkednének.

A bizottsággal ellentétben növekvő számú tagállam azt a célt hirdette meg, hogy a befizetéseket a GDP egy százalékára mérsékeljék. A korrekciót a strukturális alapok terhére hajtanák végre, amiből előrevetíthető a régi kedvezményezettek és az új tagálla-mok közötti elkeseredett vita.

Milyen lenne tehát a büdzsé, amelynek van értelme? Az agrártámogatások torzító hatást fejtenek ki az EU gazdaságában, ezért minden szubvenciót és támogatást fel kellene számolni. A gazdákat a szegénységtől megkímélő kifizetéseket a nemzeti költségvetésekre kellene terhelni. A szegényebb tagállamokban nagy összegeket kell fordítani a jövedelmek konvergenciájának előmozdítására. A termelékenység és a gazdasági növekedés fokozásában, a foglalkoztatás javításában játszott uniós szerepet ki kellene terjeszteni, tehát az EU-büdzsé negyedét a humántőke fejlesztésére és kutatásra kellene költeni.

Mindezt el lehetne érni az uniós bevételek nagyobb emelése nélkül, a feladatokat az összesített GDP egy százalékán belül is el lehetne látni. A reformok részeként a bevételi oldalon minden szálat el kellene vágni a nemzeti kincstárak és az uniós költségvetés között, hogy a polgárok előtt világossá váljon, mibe kerül Európa. Az EU-nak szánt befizetéseket egyetlen, különleges adó formájában kellene kivetni. A beszedés hatékonyságának és az egyenlőségnek a követelménye alapján ilyen adót széles bázisra kellene teríteni, és szerény rátában kellene megállapítani.

A célra a legjobb - és egyetlen - megoldás az áfára alkalmazott növekmény lehetne. Egy uniószerte egységesen alkalmazott kétszázalékos rátával fedezni lehetne az EU összes kiadását. Az összegnek a blokkon való feltüntetése révén a polgárokban tudatosítani lehetne az uniós terheket.

E reformok részeként új döntéshozatali eljárást kellene alkalmazni, hogy az uniós, ne a nemzeti érdekek uralják az eljárást. Az éves költségvetés és a középtávú pénzügyi terv ügyében többségi határozathozatal lenne célszerű, mind a tanácsban, mind a parlamentben, bizottság előterjesztése alapján. Az összpontosítható erőforrások felső határát továbbra is a miniszteri tanács, illetve a tagállamok szintjén kellene meghatározni. Ehhez az uniós alkotmányt az elfogadása után nyomban módosítani kellene.

Célszerű továbbá a költségvetési tervezési időszakok összevonása az uniós parlamenti ciklusokkal, amelynek részeként - a szavazási részvételi hajlandóságot fokozandó - az uniós háztartás ügyei válhatnának az európai parlamenti választások fő kérdésévé. Az uniós alkotmány kiegészítése legkorábban 2009-ben képzelhető el. Az Európai Parlament addig is fontos lépéseket tehetne, ha megfelelő jelzéseket küldene ki. Tudathatná például a tanáccsal, hogy elfogadja a kiadások alacsonyabb maximumát, ha ennek fejében nagyobb beleszólást kap a kiadások összetételének meghatározásába. A kiadások plafonjának elfogadásával növekedne a parlament hitelessége a kormányok és a választók szemében. Ennek fejében viszont megerősíthetné a szerepét annak eldöntésében, hogy milyen közjó legyen finanszírozva az uniós költségvetésből.