Egy EU-döntés margójára

Úgy tűnik, sok mindent meg kell még szokni. És nemcsak a játékosoknak, de a nézőknek is. Például azt, hogy önmagában egy igény bejelentése nem jelent automatikus jogosultságot is. Vagy, hogy a döntések kihordása hónapokig tartó koalícióépítésekből áll, amelyek összetétele rengeteg dolgon múlhat - időről időre változhat is -, és persze közülük végül csak az egyik lehet a befutó. Meg hogy az ad hoc politikai alkuk nem feltétlen jelentenek kőbe vésett kötelezettséget. És hogy tudni kell érezni, meddig érdemes feszíteni a húrt, és mikortól nem jó már senkinek szembe menni az árral.

A közös határőrizeti ügynökség tanmeséje most történetesen Magyarországról (is) szólt. Érdemes átfutni, még ha a magyar olvasatra most némi keserű szájíz is a jellemző - de attól a tanulság általános érvényű.

Mindenekelőtt: annak idején a magyar politikai elit talán nem is volt egészen tudatában, milyen harcoknak néz majd elébe, midőn a magyar kalapot is ringbe dobta a leendő ügynökségért. Az effajta székhelykijelölés mindig a nagy politikai alkudozások tárgya. Még sokan emlékeznek azokra a huzakodásokra, amelyek az Europol hágai, vagy - még inkább - az Európai Központi Bank frankfurti telepítését megelőzték.

A határőrizeti ügynökség esetében a két igazi versenytárs - Lengyel- és Magyarország - jó ütemben jelzett érdekeltséget. Az európai bizottsági felvetés alig néhány hónapos volt, a két ország pedig formálisan még nem is az unió tagja, amikor (2004 januárjában) megfigyelői státusukból felemelik a kezüket. Példamutató volt a lobbizás is. Mindkettőjük számára hamar világossá vált, hogy pusztán a szándék és a megmutatkozás nem elegendő: szavazatokat kell tudni gyűjteni, immár huszonötös körben, s ehhez érvek kellenek minden potenciális támogató felé. Magyarország a földrajzi fekvésére és a szakmai felkészültségére alapozott. A konkurencia - az ugyancsak érveket is kínáló földrajzi helyzet mellett - a politikai súlyára épített. Nyílt titok, hogy szakmai körökben a magyar jelentkezést tartották megalapozottabbnak. Még olyan politikai támogatókat is sikerült erre felfűzni, mint Franciaország vagy Ausztria. Ám az is ténykérdés maradt, hogy az igazi politikai nehézsúlyú szereplő, Németország kitartott a lengyel igény támogatása mellett.

Azt, hogy a továbbiakban pontosan mi történt, teljes egészében nyilván soha senki nem fogja átlátni. Tényszerűen nem bizonyítható, legfeljebb csak "tudható", hogy volt egy német nyomás a luxemburgi elnökségen: most már hajtsa keresztül a szavazást. Az is adottság, hogy a beinduló német politikai gőzhenger láthatóan maga alá tudott gyűrni néhány informális politikai egyezkedést, elérve, hogy némely vélelmezett magyar szövetséges a szavazás idejére lovat váltott.

Amikor ebbe a szakaszba jut a mérkőzés, már csak egy igazán rossz döntés képzelhető el: a vétójogba kapaszkodó "csakazértis" csökönyösség. Ami - emelkedett mércével - "nem felelős EU-megközelítés", hiszen ettől még saját javára nem tud fordítani semmit, viszont lehetetlenné teszi valami közösen hasznos megvalósulását. Egyúttal azonban magában hordja az elszigetelődés veszélyét is, ez viszont már nemzeti érdeket sért, hiszen induláskor gyengébb pozícióba kényszerít egy újabb alkunál.

Brüsszeli mércével mérve, azzal hogy Magyarország másfél éven át állta a sarat és jelentős támogatókat tudott felsorakoztatni, nem játszott rosszul. Az, hogy végső politikai súlyát tekintve nem 40 milliós ország - és történelmileg nem az ő első számú politikai lekötelezettje az unió vezető politikai hatalma - egy ponton túl nem politikai döntés vagy érvelés kérdése. Ennyiből a történtek sokkal kevésbé számítanak imázsrontónak, mint azt esetleg az eredmény sugallná. Valójában a dolog "EU-s olvasata" egyszerű: az ország másfél évig pályán volt, s amikor ellenállása eredményt már nem, csak kárt okozhatott volna, időben félreállt.

Kívülálló persze nem tudhatja, hogy a játszma korábbi szakaszában milyen kártyákat lehetett volna bevetni még. A végjáték az EU napi csatáinak mércéjével mérve nem volt szégyenteljes. Cserébe elemi tapasztalatokkal szolgált a műfaj tanulásához. S ez talán a legfontosabb hozadék.