Kínai-japán averzió

Egyelőre sikerült visszasöpörni a szőnyeg alá az eredendő kínai-japán feszültség megnyilvánulásait, mégsem felejthető az elmúlt három hétben felvillant változat: Kína és Japán egymás torkának eshet - mégpedig úgy, hogy a világ többi része nem nevető harmadik, hanem nagyon is szenvedő fél lesz.

Ennek egyik oka az, hogy mindketten nettó energiaimportőrök: Japán teljes szükséglete erejéig behozatalra kényszerül, Kína pedig mintegy nyolcvan százalékban, miközben Japán a világ harmadik, Kína pedig a második legnagyobb energiafogyasztója. Már a jelenlegi olajárrobbanás mögött is a túlfűtött kínai gazdasági fejlődés sejthető. Mi lenne, ha ezt az étvágyat fegyverropogás közben kellene kielégíteni? A szembenállás egyetlen ésszerű megnyilvánulása a Kelet-kínai-tenger alatti földgázlelőhely miatti kötélhúzás lenne, ha a nézeteltérés mai keletű volna. De nem az, legalább harmincesztendős múltra tekint vissza.

"A kínai-japán kapcsolatok története azt sugallja, hogy ha a dolgok jól mennek, akkor mindkét ország győztesnek tekinthető; a szembenállásnak mindketten vesztesei" - nyilatkoztatta ki Hu Csin-tao kínai elnök, miután egy jakartai nemzetközi konferencia alkalmából egy órán át tanácskozott Koidzumi Dzsunicsiróval, Japán miniszterelnökével, aki újfent szinte rituálisan bocsánatot kért országa múlt századi hódító kegyetlenkedéseiért. Elemzők szerint a kapcsolatokat sikerült ugyan visszaterelni a viszonylag normális mederbe, de minőségük ezentúl törékenynek számít. A történelem-tankönyvi vita elvben feloldható, az ENSZ biztonsági tanácsi tagságára támasztott japán igény már kevésbé, és akkor még nem beszéltünk az ázsiai befolyásért folytatott vetélkedésről. (SzH)