Száz lépés kéne csak
Draskovics Tibor a magyar történelem leggyorsabban elfelejtett pénzügyminisztere: egy hete menesztették, és már nem törődik vele senki. Ehelyett a politika két oldala zavartalanul versenyez, hogy saját témái kerüljenek az érdeklődés úgynevezett homlokterébe.
Innen nézvést a pénzügyminiszter kirúgása és - mindenekelőtt - a százlépéses program meghirdetése nem más, mint perfekt miniszterelnöki válasz az államfőjelölés alkalmából házon belül bekapott pofonra. Miután Gyurcsány Ferenc felismerte, hogy a Szili Katalin-féle fejleményekből nem jöhet ki diadalmasan, úgy döntött, tüstént belecsap a választási kampányba - "mi már elkezdtük" alapon. Most izgalmas figyelni, milyen különbségek rajzolódnak ki a döntéshozó politika szavai és cselekedetei között. A kormányfő közlései okán azt hihettük, radikális reformokra sem helytelen felkészülnünk. Ám Veres János Draskovics-utód megnyilatkozásai kisebb horderejű - bár meglehet, hasznos - intézkedéseket valószínűsítenek. Amelyeket apránként visznek a "nép" elé, legyen miről beszélni.
Jobbról sem pihennek közben. Dávid Ibolya MDF-elnök pályafutásának legfrappánsabb ötletével hozakodott elő, azt javasolván: ha a szocialisták képtelenek okosnak lenni az ügyben, a "rendszerváltó" pártok állítsanak közös államfőjelöltet. Ennél is érdekesebb, ahogyan Orbán Viktor a válságretorikát élesztgeti. 2006-ra elfajulnak a bajok, mondja, ezért nemzeti egységkormányt kell majd alakítani. Bármit jelentsen ez - a volt kormányfő olvasatában a győztesek, a gazdasági szereplők és a társadalom összefogását -, egy biztos: lépések mindjárt lesznek. Csak azt nem tudni, hány előre, mennyi hátra. (GA)
