Versenyképesség-javítás olcsón

A politika rendszerint nehezen értelmezhető, de ellentétes trendet sejtető számok idézésével válaszol, vagy azt mondja, hogy a versenyképesség-javító javaslatok túl sok pénzbe kerülnek. Ha azonban gyakorló üzletemberekkel beszélget az ember, mindennapi panaszaikból gyorsan kiderül, hogy a legfontosabb gondok jórészt pusztán akarattal orvosolhatók lennének. Ilyenkor felmerül: vajon a megfelelő helyen a szándék hiányzik, vagy a tájékozottság?

Az üzleti döntéshozóktól évek óta halljuk, hogy itthon lényegében lehetetlen hiteles pénzügyi adatokhoz jutni. A cégbíróságokon gyakorlatilag senki sem törődik azzal, hogy a vállalatok küldenek-e be éves jelentést, s ha igen, azok nem hibásak-e. A beadott iratok amúgy is kilophatók, mert másolat nincs, a mégis meglevő számok megtekintése pedig elképesztően nehézkes és időrabló, egységes központi adatbázis pedig nincs. Pedig az adatszolgáltatási kötelezettséget kirovó jogalkotó célja éppen az volt, hogy bárki pontos képet kaphasson potenciális üzletfele anyagi helyzetéről.

Jó példáért nem kell messzire menni: Romániában épp a napokban jelentették be, hogy a 800 ezer bejegyzett cégből akár százezret is törölni fognak, ha azok villámgyorsan nem adják be 2003-as kimutatásaikat, mivel annak határideje több mint fél éve lejárt. Itthon eközben nem ritka, hogy még az Igazságügyi Minisztérium cégbírósági adatokra épülő fizetős rendszerében is csak 2000-es adatokat találunk egy cégről. Pedig a jogszabály betartatása nem kerülne túl sokba, hiszen a papír mellett elektronikus úton is bekérhetőek a kimutatások, amelyeket aztán az interneten lehetne mindenki számára elérhetővé tenni. A megfelelő bírságolással pedig a költségvetés még többletbevételhez is juthatna.

A jogászok az általános bizalmatlanságra panaszkodnak. Miközben tőlünk nyugatra már az uniós országok szabályainak egységesítését szeretnék kiharcolni a vállalatok, nálunk a külföldiekben még kockázati tényezőt látnak a hivatalok. Felülhitelesítést követelünk az uniós közjegyzők által aláírt dokumentumoknál is, olyan iratokat kérünk kötelezően, amelyek nyugaton nem is léteznek, és olyasmit is tudni akarunk a külföldről érkező magánszemélyekről, amely másutt a személyes szféra része, így nemcsak azonosításkor nem segít, de még nemzetközi körözéskor sem.

Mutatja a "vállalkozásbarátságot" a cégalapítási eljárás hossza és komplikáltsága is: már a kormányfő is felfigyelt rá, hogy itthon akár hónapokig is húzódhat a tortúra. Eközben az Egyesült Királyságban az interneten keresztül néhány óra alatt létrehozható egy cég, Romániában pedig egy nap alatt végzünk, ha az előre gyártott formaszerződéseket alkalmazva jegyeztetünk be egy társaságot. Pedig a korszakváltáshoz csak annyi kéne, hogy az érintett hivatalok végre közpénzből fenntartott szolgáltatónak és ne hatóságnak tekintsék magukat.

A pénzügyeseket a közterhek igazságtalan kivetésére, a szabályok sűrű változására és az elszámolás komplex voltára panaszkodnak. Jól érzékelteti a helyzetet, hogy már üzlet a hazai járulék- és adórendelkezéseket közérthető nyelvre fordítva egy kötetben publikálni. Az meg különösen, hogy mindehhez apró betűkkel is több mint 1300 oldalra és évenkénti teljes átdolgozásra van szükség. Nálunk akár fél évet is várni kell az áfa visszatérítésére, hogy évente több új adóreform-javaslat készül, s a dolgozók jó, ha harmadát kapják meg a bérükre fordított pénznek.

Az emberi erőforrásért felelős vezetők eközben hiába kérik a középfokú szakoktatás reformját, helyette az érettségi körül áll a bál.

A felsőoktatás "reformja" ugyan elkezdődött, de az inkább az intézmények további karcsúsítását célozza, és szó sincs a képzési szerkezet átszabásáról. Így minden évben több ezer felsőfokú végzettségű munkanélküli kiképzésére szórjuk el azokat a milliárdokat, amelyekből a technikushiányt orvosolhatnánk.

Eközben nem látszik, hogy mi ellensúlyozná mindezt. Nem tudni, hogy az ország miben akar igazán jó lenni, így aligha csoda, hogy nemcsak zöldmezős beruházásokban, de egy friss felmérés szerint a vállalatok adásvételében is egyre jobban elmaradunk a régiótól. A magyar cégekben arányaiban kevesebben látnak fantáziát, és ez nem a jövedelmezőségen, a földrajzi elhelyezkedésen vagy a dolgozók igyekezetén múlik. Másutt egyszerűen csak jobban becsülik a befektetőt, és tervezhetőbb a jövő.