Az olasz beteg

No, nem kiemelkedő gazdasági teljesítménye és példaértékű demokráciája miatt érdemes odafigyelnünk a tűzpiros Ferrari és a minőséginek tartott bútoripar hazájára. Sokkal inkább elrettentő példaként, hogy hova vezet, ha egy ország évtizedeken keresztül fél szembenézni a szükséges strukturális reformokkal, és ha a politika inkább destabilizálja a gazdálkodói környezetet ahelyett, hogy elősegítené a hazai, elsősorban kis- és középvállalatoknak az unióban még komolyabb körülmények között tesztelt nemzetközi versenyképességét.

A tavaly év végi visszaesést követően 2005 első három hónapjában mért negatív növekedésével Olaszország technikai értelemben recesszióba került. Bár a legutóbbi időszakról részletes adatok nem kerültek még napvilágra, az elmúlt évek trendjeiből nyilvánvaló, hogy a visszaesésnek csak egyik oka az elégtelen belföldi kereslet és az utóbbi negyedévekben folyamatosan erodálódó reálbérek. Az olasz gazdaság rákfenéje, hogy nem volt képes állni a sarat az egységesülő közös deviza által még szorosabbra kötött Európai Unióban, és nem bírta tartani a lépést a hagyományos exportpiacain megjelenő távol-keleti és kelet-közép-európai versenytársaival. Az unió kisvállalatainak egyharmadát képviselő Olaszország az elmúlt évtizedben negyven százalékot vesztett külpiaci részesedéséből, külkereskedelmi aktívuma pedig tíz év után először ismét deficitbe fordult át.

A kedvezőtlen termékspecializáció feltehetően a legfontosabb közvetlen faktor, amely a méretéhez képest meglepően exportorientált olasz gazdaság versenyképességét ilyen csúnyán visszavetette. A tíz éve még autó-, textil- és bőripari óriásnak tekintett ország már csak a "futottak még" kategóriában versenyez kelet-európai és távol-keleti ellenfeleivel, s ennek köszönhetően az elmúlt öt esztendőben autó- és textilipara korábbi méretének háromnegyedére, bőripara pedig kétharmadára zsugorodott. A koncepcionális kutatás-fejlesztés, valamint a magas műszaki színvonalat képviselő beruházások hiányában a páratlan kreativitásáról és igényes dizájnjáról ismert olasz ipar megmaradt az alacsony technológiai hozzáadott értéket képviselő termelési szerkezetnél, ami miatt európai társainál jobban elmaradt az egyre erősödő globalizációs versenyben. Ez a struktúra még működött, amikor az olasz munkaerő relatíve olcsó volt, és amikor a líra leértékelésével, valamint nagyvonalú állami segélyekkel ki lehetett húzni a vállalati szektort egy-egy elkerülhetetlen konjunkturális gödörből. Kína és az ázsiai-csendes-óceáni régió világkereskedelembe való bekapcsolódása erősen relativizálta az olasz munkaerő olcsóságát, a közös valuta megszüntette a kompetitív leértékelés lehetőségét, a feszítetté váló költségvetés és az évről évre számottevően növekvő államadósság pedig gyakorlatilag kizárja a vállalati szektornak nyújtható érdemi állami segítség lehetőségét.

Olaszország példája számunkra is figyelmeztetés, hogy hova vezet, amikor egy több évtizedes belpolitikai káosszal és különféle kétes üzelmekkel elfoglalt gazdaságpolitikai vezetés számára nem tűnik fel, hogy mennyire változnak az idők, hogy mit jelent a globalizált piac, és hogy mi a gazdaságpolitika felelőssége egy nemzet jövőjének alakításában. A világ változik, és aki nem változik vele, lemarad. Most, amikor a világszerte alacsony infláció, a távol-keleti versenytársak olcsósága és technikai-műszaki színvonaluk rohamos javulása sem teszi lehetővé azt, hogy bárki pusztán a hazai valuta leértékelésével, valamint hajánál fogva előrángatott, "reformnak" nevezett, vállalatoknak nyújtott állami segélyprogramokkal állítsa helyre a kibillent hazai egyensúlyt, egy átaludt évtized hiányosságait nem egyszerű helyrehozni. A politika, a vállalati szektor és az egész társadalom konszenzusára van szükség ahhoz, hogy egy rossz struktúra okozta kátyúból egy ország kimásszon. A dolog nem példa nélküli: a német vállalatok például hajlandók voltak éveken át komoly árrésszűkülést vállalni exportpiacaik megtartása érdekében, ugyanakkor a hagyományosan merev szakszervezetek is egyre nyitottabbak lettek az együttműködésre, látva, hogy még mindig jobb többet dolgozni adott munkahelyen ugyanannyiért, mint bezárni a gyárat, és segélyért sorban állni az Arbeitsamtban. Az együttműködés tehát valahogy működik Németországban. Vajon működne egy hasonló Olaszországban? És ha szükség lenne rá, működne Magyarországon?