Egy év - Brüsszelből nézve

Végül is nem szöktek egekbe az árak, de nem is kezdtek dőlni az országok képét megváltoztatni hivatott eurómilliárdok. Miként nem lettek átjárhatóbbak a régi tagok felé a határok se, többnyire továbbra sem lehet az utóbbiak körében könnyebben munkát vállalni, és persze nem váltotta fel a nemzeti valutát sem az uniós szimbólum, az euró. Mindenki tudja, hogy mindezek előbb-utóbb bekövetkeznek, de mert ma még nincs így, ezért egyelőre a tagsággal járó változás sem nagyon érzékelhető.

Hasonlóan drámamentesen telt az első év a korábbi EU-tizenötök - no meg az uniós intézmények - életében is. De az igazsághoz tartozik, hogy innen nézve azért már több minden emlékeztetett arra, hogy ez az unió nem egészen ugyanaz, mint amilyen volt 2004. május 1. előtt.

Érdekes módon még az uniós intézmények szintjén hatott kevésbé a taglétszám megugrása. Az asztalok körüli több szék a teljes jogú tagság beköszöntekor már lényegében megszokott adottsággá vált az azt megelőző - tizenhárom hónapnyi - aktív megfigyelő státusból adódóan. Beleértve annak felismerését, hogy a dolog nem vált ellehetetlenítő tényezővé. És beigazolva azok jövendölését, akik már előre azzal érveltek, hogy tíz új tagállam nem feltétlen jelent tízféle újabb álláspontot is - miként tizenöt ország mellett is igazából minden vitában jellemzően 2-4 markánsabb vélemény csapott csak öszsze. Az "újak" megjelenésével a legtöbb esetben inkább arról van csupán szó, hogy a jellemzőbb opciókat eztán több delegáció támogatja.

Tagadhatatlan, hogy az "újak" megjelenése - különösen az Európai Parlamentben - asztalra tett olyan témákat, szempontokat is, amelyek korábban kevésbé voltak jelen, mint amilyen például a legtipikusabb, a kisebbségügy kérdése.

Más oldalról vetett fel új szempontokat a bővítés bekövetkezte az EU-tanácsi vitákban. Mintha a régiek közül sokan csak most döbbentek volna rá, hogy mindez sok esetben jelentős különbségeket is hordozó országok bekapcsolódását hozta az unió mindennapjaiba. Segítette ennek tudatosulását, hogy több olyan téma is terítékre került, ahol az effajta különbségeknek eleve fontos szerepük van. A 2006 utáni új, hétéves közös pénzügyi terv kialkudásától a szolgáltatási irányelv vitájáig számos olyan terület adódott, ahol - bár igyekezték tompítani a látszatát, de - sokszor megjelent választóvonalként a régi és új országok természetes törekvései közötti ellentét.

Úgy tűnik, a régi tagállamok közül sokan addig főként csak politikai szempontból mérlegelték a bővítést. Most azonban egymást érik a "szociális dömping", az "adódömping" vagy az olcsó munkaerő miatt hangoztatott aggodalmak. Pedig hát ezek a jelenségek könnyen, előre kiszámítható adottságokból fakadnak, amelyekkel a korábbi fázisban is számolni lehetett. Ha mégsem tették, az valahol ugyanúgy a pillanatnyi politikai konjunkturális helyzet lereagálásából fakadt, miként a mostani félelmek hirtelen hangoztatása. Pedig szakértők folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy az aggodalmak túlzottak, a tényleges hatás sokkal enyhébb, a másik oldalon jelentkező hozadék pedig éppen az aggódók számára számottevő lehet majd hoszszabb távon. Csak hát ennek reális felméréséhez és kezeléséhez ugyanúgy el kellene szakadni a napi politizálástól, miként a csatlakozási folyamat elején is meg lehetett volna tenni ezt.

És valahol ez is talán a legfőbb tanulsága a huszonötös unió egyéves létének. Felerősítette azt a felismerést, hogy ez a tíz új ország - néhány év múlva már tizenkettő-tizenhárom - tényleg a mindennapos közösségi együttélés részévé vált, miközben hátterük tömeges méretekben képvisel nagyon különböző jellemzőket. Ez eddig csak elviekben tárgyalt valószínűség volt. Most már kézzelfogható valóság. A következő évek tétje lesz az, hogy milyen integrációs megoldásokat termel ki mindez. Továbbá, hogy sikerül-e párhuzamosan alkalmazni a napi menedzsmentet és a távolabb tekintő stratégiai politizálást. Akadnak, akik úgy vélik, az unió hosszabb távú fennmaradása is függhet attól, melyik megközelítés válik jellemzőbbé. Az első évben mindenesetre ennyire futotta.