Hogyan mondja el nekünk??

Emlékezetes, hogy évekkel ezelőtt Günter Verheugen azért vetette fel, hogy az új tagfelvételekről esetleg a régi tagállamokban is - de mindenképpen Németországban - hasznos volna ugyancsak népszavazást tartani, mert akkor a politikusok rákényszerülnének a bővítés igazi értelmének az elmagyarázására. A verheugeni ötletet pillanatok alatt elvetették, de az is igaz, hogy nem is került sor sehol az addigi EU-tizenötök körében érdemi kommunikációra a tavalyi "tízek" bevonásáról. S emiatt sok helyütt mindmáig nagy a bizonytalanság, helyenként növekvő ellenérzés, tévhitek tenyészete. Az persze kérdéses, hogy az effajta tájékoztatási deficitet csakis népszavazásos felfordulással lehet-e rendezni. Éppen elég országban ütött már ki balul az effajta szavazósdi.

Peter Ludlow veterán brit EU-szakértő jegyezte meg egyszer, ha tehetné, rendeletileg tiltaná meg, hogy átfogó EU-dokumentumok nemzeti referendumok tárgyai lehessenek, hiszen reménytelen arra számítani, hogy az emberek tényleg "beolvassák" magukat a tényleges kérdés tényleges tartalmába - akkor viszont főként belpolitikai reflexek alapján voksolnak majd. Mindehhez tette hozzá a napokban Margot Wallström kommunikációs EU-biztos, hogy egy-egy népszavazás hosszú időre megosztja a társadalmat; lám, svéd földön mindmáig él a hajdani "igenesek" és a "nempártiak" tábora.

Az EU-ról viszont mindenképpen kommunikálni kell. Most, hogy Magyarország is megélte tagsága egyéves évfordulóját, alighanem magyar földön is e téren volt észlelhető az egyik legfájóbb elmaradás. Az EU-ról továbbra sem nagyon beszélünk, csak kampányszerűen, ünnepelve, vagy a bulvársajtó negatívumokat kipécéző "csemegézésével". A kettő között esetleg még ott van néhány öltönyös protokollhír valami brüsszeli ülésről. Miközben helyi szinteken jelentkező nehézségekért mindig könnyű azzal reagálni, hogy ennek valami "EU-intézkezdés" az oka.

Valójában Magyarország akkor lesz természetes módon az unió tagja, ha a napi tájékoztatásban is természetes lesz az EU-t "valami magyarként" is látni és láttatni. Majd amikor egy brüsszeli döntést nem úgy konferálnak be - politikusok sem -, hogy az "EU úgy döntött", hanem hogy: "úgy döntöttünk"! Meg amikor az Európai Parlamentben zajló fejleményeket nem egy külső intézmény belügyének tekintjük, hanem a magyar Országgyűlés kvázi "második házában" dúló vitájaként tálaljuk. Amikor már nincs "ők" meg "mi", hanem evidens, hogy "ők - mi vagyunk". De ehhez az kell, hogy az uniót ne elvontságában akarjuk mindenáron megmagyarázni, hanem egyszerűen csak a napi történéseiben és az élet minden területére kiható következményeiben. Szóval amikor az egész nem külpolitika többé, hanem ugyanolyan belpolitika, belgazdaság és nemzeti jogalkotás, mintha budapesti fejleményekről lenne szó. Hogy mindezt azért kell így tenni, mert az érdemi döntések "kikerültek Budapest kezéből". Hanem mert Budapest időnként Brüsszelben vagy Strasbourgban is van.

Voltaképpen akkor fog a legsimábban menni az EU-tájékoztatósdi, amikor kormányzati szintnél lejjebb - az előbbinél ugyanis egy horizontális rálátás még igényeltetik - senki nem akar azon görcsölni, hogy ő most "EU-zni" akar, hanem egyszerűen csak informál a folyó ügyekről, amelyek egy része megkerülhetetlenül uniós vonatkozásokkal bír. Akár azért, mert a Budapesten megszavazandó új törvény egy évekkel korábban - közösen! - elfogadott EU-jogszabályon alapul, akár mert brüsszeli miniszteri alkuk nyomán is kapott valamilyen konkrét tartalmat. Ahol a magyar miniszter is ott volt - talán éppen ő kezdeményezte?

Mindez persze megköveteli, hogy aki tájékoztat, az tudjon is ezekről az uniós vonatkozásokról. De hát a politikusnak is meg kell(ett) tanulnia, hogy bizonyos dolgok 24 más országgal együtt dőlnek el. Ahogy mindez természetessé válik az egyiknek, úgy lesz az másikkal is. Talán nem is fair mindezt egy év tagság után máris elvárni. De célnak tekinteni - mindenképpen. Enélkül ugyanis nincs igazi tagság sem.