Jóléti bástyák és légvárak

Van valami különleges érzéke az Európai Parlamentnek arra, hogy a kompromisszumkeresés során a gazdasági realitásoktól a lehető legtávolabb kerüljön. Most éppen a munkaidőt akarja úgy meghatározni egy direktívamódosításban, hogy az tartalmazza az ügyeleti időnek azt a részét is, amelyet (munka híján) tévénézéssel vagy alvással tölt a munkavállaló. Az elképzeléstől az ezer sebből vérző társadalombiztosítók a kontinens bármely pontján sikítófrászt kapnak, hiszen a leginkább érintett közkórházak finanszírozását ez igencsak megdrágítaná, s ennek árát végső soron éppen a védeni kívánt munkavállalók fizetnék meg, magasabb adók, illetve tb-járulékok formájában.

Nyíltan szembemegy a gazdasági racionalitással a direktívamódosítás parlamenti tervezetének azon eleme is, amely megszüntetné a munkavállaló jogát arra, hogy önként vállaljon heti 48 órányi munkánál többet. Az indok: sok munkaadó visszaél a lehetőséggel, és valójában rákényszeríti az alkalmazottat, vállaljon több munkát. Régi lemez: a szabadság káros, mert sok a visszaélés. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a mindenkori diktatúrák egyik legfőbb legitimációs érve is.) De ezen az alapon bármit megtilthatnánk, elfelejtve, hogy a visszaélések elleni fellépés alapvetően rendőri, nem pedig jogalkotói feladat.

Európa gyengülő versenyképességének egyik fő oka éppen a túlszabályozás, a merev munkaerőpiac. Inkább lazítani kellene a foglalkoztatási szabályokat, mintsem tovább szigorítani. Az, hogy a brit gazdaság a nagy tagállamok legsikeresebbike volt az elmúlt tíz évben, részben éppen viszonylagos liberalizáltságának köszönhető. Felfedezhetnék ezt végre az Európai Parlamentben is.