Kezdődik az önkínzás?
Mindenekelőtt: az EU pillanatnyi életét egyelőre nem kell hogy érintse mindaz, ami történt. Immár két év óta hatályos a nizzai szerződés, jelenleg is ez alapján működik az EU. Nincs joghézag, az EU-t nem kell feloszlatni, az intézményi stabilitáshoz szükséges háttér biztosított, ugyanazt kell csinálni, mint eddig. (Más kérdés, hogy ez az intézményi alap az adott formájában sokak véleménye szerint hosszabb távon aligha tudja kezelni a növekvő számú és egyre összetettebb tagságú közösség várható működési zavarait.)
Arról sincs szó, hogy az alkotmányos szerződés feletti ratifikációt ezzel le kellene állítani. Maga a szerződés is csak anynyit rögzít, hogy amennyiben az aláírást követő második év végén "a tagállamok egyötödében" nehézségek volnának a jóváhagyás körül, úgy EU-csúcs-szintű állásfoglalás szükségeltetik. (Más kérdés, hogy Franciaország nélkül persze akkor sem igazán képzelhető el az alkotmányos szerződés "szűkített körben" történő bevezetése, ha történetesen mindenhol máshol "átmenne".)
Ami történt, az elsősorban politikai vereség - igaz, annak viszont súlyos. Részvényeiben a francia politikai elit ugyanúgy osztozni kényszerül, mint az európai integráció építése mögött álló nemzeti és európai szintű politikai hátország. Most üt vissza az, hogy az Európai Uniót kezdetektől fogva úgy hozták létre, formálták és kezelték, hogy mindebből alig valamit magyaráztak meg érdemben az embereknek.
Úgy lett közös piac, úgy lett vámunió, majd egységes piac, úgy lett határok nélküli EU és úgy lett politikai és monetáris unió - aztán a nemzeti valutákat 12 országban felváltó euró -, hogy az egyes állampolgárt, néhány kivételtől eltekintve, soha nem kérdezték meg. Miként ugyanígy bővült is az addigi taglétszám kétharmadával (az átlagnál jóval szegényebb rokonokat engedve ezzel a "közös vívmányok" használatához és fogyasztásához), ráadásul egyre jobban gyorsítva az ütemet is: a "tízeket" még meg sem emésztették, máris aláírták a bolgár és román szerződést is, miközben sorban állnak a horvátok, és megadták a tagjelölti státust Törökországnak is.
Közismert érv, hogy vannak dolgok, amelyeket nem célszerű a politikai, jogi, gazdasági folyamatokban járatlan "utca emberének" döntésére bízni - lám, ha annak idején a Közös Piac létrehozását népszavazásra vitték volna, akkor az sohasem alakult volna meg! Ezért is létező találmány a képviseleti demokrácia, amelyben a hivatásos politikus azért van, hogy intézkedjen az afféle ügyekben szükségszerűen tájékozatlan polgár helyett.
Mindebben sok az igazság, ám a dolog láthatólag csak két feltétel mellett működhet tartósan. Egyrészt, ha akkor viszont következetesen ki is tartanak e mellett a politika mellett, és nem szólítják - mégiscsak - ötletszerűen népszavazni az embereket, akikkel előzőleg a fentiekről érdemben nem kommunikáltak.
Másrészt, ha mégis megteszik - miként persze anélkül is -, a politikai és szakmai elit vegye a fáradságot, hogy megvilágítja az egyes fejlemények értelmét az embereknek. Mert ha hosszú ideig nem teszik, akkor óhatatlanul nő a rés a vívmányok és a vélelmezett kedvezményezettek között. (Miként a mostani alkotmányos vitákban is: sokatmondóan akadtak méltatlankodók, akik azt fájlalták, hogy az alkotmány szerint a közösségi jog felülírhatja a nemzetit? De hiszen ezen az elven működik az egész, immár fél évszázados megalakítása óta! Ezek szerint eddig ezt nem mondták meg nekik?!)
Franciaországban az emberek többsége - túl a nyilvánvaló belpolitikai reflexeken - nem a több száz oldalas szerződésről szavazott, hanem a politikai elit különböző áramlatai által prezentál értelmezésekről, és még inkább: egy csomó, korábban meg nem kérdezett dologról. A tíz "szegény rokon" beengedéséről, az euróról, a leendő török EU-tagságról vagy az unió nemzetek feletti vonásairól. Az emberek minderről mondtak véleményt, úgy, ahogyan jelenleg az érdeklődésük, ismereteik szintjén ez megáll. Amiből az is kiderült, hogy ez a szint többnyire igen alacsony, manipulálható. Csak az építhet rá biztosan, aki tesz is az erősítéséért. Erre most láthatóan nem került sor - enélkül viszont végzetesnek bizonyult a véleménykérés is.
Alighanem ez az igazi leckéje annak is, ami történt (meg ami talán Hollandiában, Csehországban, netán Lengyelországban és minden bizonnyal Nagy-Britanniában történni fog). Ez az, amit vagy megtanul az európai politikai elit még éppen időben, vagy az integráció előrehaladtával végkép keresztet vethet annak támogatottságára.
