Szolidaritás

Száztíz eurós havi fizetésért ajánlott munkát elbocsátott dolgozóinak egy strasbourgi vállalkozó - Romániában. Nem biztos, hogy ennyi pénzből kijött volna akár az útiköltség, ennek ellenére a nyilvánvalóan provokatív ajánlatot - a franciaországi minimálbér ennek az összegnek több mint tízszerese - a kilenc érintett komolyan vette. Halálosan meg is sértődtek, és honfitársaik szolidaritására is számíthattak.

Európa másik, a történet kevésbé szerencsésebb szereplőjéhez közelebb eső oldaláról hiába érvelnénk azzal: a szolidaritás valaha az európai integráció egyik kulcsszava volt. S pontosan az lett volna a célja, hogy egy francia nem tartaná vérlázítónak, ha Romániába hívják transzformátort összeszerelni, Romániában pedig kicsomagolnák azt a bőröndöt, amellyel nyugatabbra készülnek jövedelmező munkát találni.

Nehéz lenne hasonlóságot találni az EU francia alapító atyái, elsősorban Robert Schuman külügyminiszter és egy mai honfitársa között. A legutóbbi - a szolidaritás szempontjából kihívásnak számító - bővítés első és a közösség fogantatásának tekintett Schuman-nyilatkozat 55. évfordulója idején mégis elgondolkozunk azon, hogyan is néz ki ma az unió. Az EP ideje jelentős részében az Európai Bizottság tagjainak viselt dolgait igyekszik felderíteni. Utóbbiak pedig tehetetlenül nézik, ahogy - a román dolgozó számára észrevehetetlen - gazdasági nehézségekkel küzdő nyugat-európai államok mindent megtesznek indítványaik megtorpedózására, legyen szó pénzügyi fegyelemről vagy arról, 2007-től mennyi pénzt szánjanak a szegényebb régiók felzárkóztatására.

Az a száztíz euró nem is hangzik rosszul. (GyüM)