Több időt töltenek munkával az európai polgárok
A francia lépést kevéssel megelőzve Németországban kötöttek néhány bérmegállapodást, amely hosszabb munkaidőhöz vezetett. A két ország között a különbség az, hogy a németeknél fizetésemelés nélkül növelték a munkaidőt. Az élen a Siemens járt, ahol 35-ről 40-re emelték a heti munkaórák számát. A bajor tartományi kormány az idősebb munkavállalók körében 38,5 óráról 40-re, a fiatalabbaknál 42 órára növelte a heti dologidő hosszát. Amikor pedig kutatás-fejlesztési részlegeinél a DaimlerChrysler öttel, 40 órára emelte a heti munkaórák számát, átszakadt a gát, és ezt a modellt megállapodások sorában vették át.
Németország elsődlegesen a volt kommunista országok által támasztott bérversenyre reagált. Az EU tíz új tagállamában az átlagos bérszínvonal a hetede a németországinak, Kínában pedig huszonötöde. Az eltérések akkorák, hogy egyesek eleve kilátástalannak tartják a versenyképességért kifejtett erőfeszítést. Mivel azonban a termelékenység sokkal magasabb Németországban, ezért a nem kompenzált munkaidő-növelés formájában elért bérköltségcsökkentést érdemesnek látszott kipróbálni. Az eljárás példaként szolgálhat több más állam, például Franciaország számára.
A szakszervezetek az "összgazdasági munkaátalány" elméletére alapozva ellenezték a heti óraszám emelését. Az elmélet szerint azért nem adódik előny a munkaidő növeléséből, mert egy nemzetgazdaságban az elvégezhető munka mennyisége kötött. Ezért a kötelező dologidő tízszázalékos növelése a foglalkoztatás ugyanilyen arányú csökkenéséhez vezet. Bármennyire valószerűnek látszik is ez, a nézet igazából hibás. Európa versenyképesebbé tehető, ha többet dolgoznak ugyanazért a fizetésért, ha pedig összevetjük az alternatívaként felvetett fizetéscsökkentéssel, akkor a terhek könnyebben elviselhetőnek látszanak mind a munkások, mind az alkalmazottak számára.
Ha az emberek többet dolgoznak, a tőke is többet dolgozik, s ez erősíti a növekedést. Leszámítva azokat a helyeket, ahol már most is több műszakban, 24 órát dolgoznak, a napi munkaidő növelése javítja az állótőke kihasználását, így a ledolgozott órák számának tízszázalékos növelése felér az állóeszköz-állomány tízszázalékos növelésével, ezért ugrásszerűen nő a megtermelt értéktömeg.
Az összgazdasági munkaátalány elmélete ott hibás, hogy öszszemossa a hosszabb munkaidőt több ember munkába állításával, holott a kettő nagyon is különbözik. A ledolgozandó órák számát ugyanis szempillantás alatt el lehet határozni, míg új dolgozók beállítása időigényes és költséges, mert általában beruházás végrehajtását feltételezi. Ennyiben a munkaidő emelése a növekedés és a versenyképesség serkentésének eszményi eszköze lehet.
Mindezen túl a napi munkaidő növelése - középtávon - még növeli is a foglalkoztatást, mert úgy fokozza a termelékenységet, hogy a bérköltségek változatlanok maradnak. Ezért fel lehet venni olyan dolgozókat, akiknek a korábbi termelékenysége nem lett volna elegendő a bér fedezetére, a folyamat pedig további állótőke-beruházásokat is indukálhat.
Van egy további félelem is, amely szerint a munkaidő növelésével csökkenne a tőke és a munka aránya, s ez eléggé rontaná a ledolgozott munkaórák határtermelékenységét. Ez az aggály azonban szintén alaptalan, mert a tőke szintén tovább dolgozik.
Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy a hosszabb munkanap alatt előállított terméknövekmény iránt lenne-e elégséges kereslet. Az összgazdasági munkaátalány elméletének hívei szerint nem. Ezzel szemben azonban a változatlan bértömeg révén előállított terméktöbblettel arányosan növekszenek a profitok, így elvileg rendelkezésre áll a szükséges vásárlóerő-növekmény. A vállalkozó vehet a feleségének egy új szőrmebundát, de a pénzt akár a termelés bővítésébe is fektetheti. Ha minden cégnél tovább dolgoznak, akkor a többségük a kereslet olyan mértékű növekedését fogja tapasztalni, amely megfelel a többletkibocsátásnak.
A keresletnövekmény egy része természetesen külföldön csapódik le, csakhogy ugyanez igaz a kibocsátás többletére is. Az exportkereslet bármely maradék problémáját megoldaná egy kismértékű leértékelés, amely végbemehetne a valuta tényleges értékvesztése útján vagy implicit módon, a darabköltségek csökkenés miatti árcsökkenése révén.
Az a két érv, hogy a hosszabb munkaidő állásokat tüntet el, és a versenyképesség és foglalkoztatás fokozása végett inkább műszaki haladásra van szükség, együtt nem igaz, mert többet dolgozva ugyanazt a hatást érjük el, mint a műszaki haladással, amely egyaránt növeli a tőke és a munka termelékenységét. Az a félelem pedig végképp alaptalan, hogy a munkanap meghosszabbítása károsítja a foglalkoztatást, mert a több munka a növekedés, a versenyképesség és a munkahelyteremtés kipróbált útja.
