A fejlesztési forduló, amely nem is volt

Tegyenek a részvevők bármilyen tekintélymentő lépéseket, a jelenlegi kereskedelmi fejlesztési forduló lezárását célzó hongkongi tanácskozás minden bizonnyal megbukik azon az egyetlen lényeges teszten, amely igazából számít: vajon egy ilyen egyezmény előmozdítja-e a legszegényebb országok fejlődését. A cinikusok azt mondják majd, hogy a fejlett államok – mint szokták – csak az engedmények minimumát szándékoznak megadni, miközben a fejlődő államokat a fedélzetre akarják csalni.

Ami a fejlesztési forduló 2001. novemberi elindítása óta történt, óriási csalódást jelent számomra. Még a Világbank vezető közgazdászaként áttekintettem az 1994-es uruguayi fordulót, és arra a megállapításra jutottam, hogy mind annak napirendje, mind a kimenetele diszkriminálta a fejlődő államokat. Később, 1999 márciusában elmentem a Világkereskedelmi Szervezet genfi központjába, ahol sürgettem egy fejlesztési forduló elindítását az aránytalanságok felszámolására. Egy ideig úgy látszott, hogy a felhívásomnak volt foganatja.

Amint azonban annak idején megtervezték, különösképpen pedig amint mára kibontakozott, a fejlesztési forduló egyáltalán nem méltó a nevére. A tárgyalt számos téma között van sok, amelynek soha nem lett volna szabad a napirendre kerülnie, más ügyek pedig – amelyeket meg kellett volna vitatni – szóba sem jöttek.

Az agrárkereskedelem nem az egyetlen – még csak nem is a legfontosabb – kereskedelmi ügy, bár némileg érthető, hogy miért tulajdonítanak neki jelentőséget. Annak idején, az uruguayi forduló indulásakor nagy alkudozás volt arról, hogy miként lehet kiterjeszteni a napirendet a szellemi termékek és a szolgáltatások kereskedelmére, mindkét pont a fejlett államok számára volt fontos. Cserébe a fejlett államoknak jelentős engedményeket kellett volna tenniük az agrárszektorban – amely a fejlődő államok lakosságának döntő hányada számára a megélhetést kínálja –, illetve a textiliparban, ahol mennyiségi korlátozások a legtovább fennmaradtak.

Végül a fejlett ipari államok megkapták, amit akartak, a fejlődőket pedig türelemre intették, amíg végrehajtják a rájuk eső kötelezettségeket és áttérnek a kvótáktól mentes áruforgalomra. Egy évtized elteltével mégis kijelentették, hogy nincsenek felkészülve, ezért Kínától például kikényszerítettek egy további, hároméves átmeneti időszakot.

Ami az agrárszektorban történt, az még rosszabb volt. Míg eredetileg arról volt szó, hogy a gazdag országokban csökkentik a hatalmas támogatásokat és más korlátozásokat, addig az Egyesült Államokban egyenesen megduplázták a szubvenciók mértékét. Mint azonban bármely erőszakos tárgyaló, az USA is csak annyit ismert el, hogy a megállapodás szellemét, nem pedig a betűjét sértette meg. Az USA valójában apró betűs megjegyzések formájában kötötte ki magának a megengedhető szubvenciót, mint amely nem torzítja a kereskedelmet. (Ezzel szemben Amerika el tudta hitetni a világgal, hogy minden, amit az EU tesz, az torzítja a kereskedelmet.)

Amerika állításai nem gazdasági elemzésen alapultak, amikor a saját gyapotszubvencióját megszabta. A támogatás mindig torzítja a kereskedelmet, ha növeli a termelést (hacsak valami varázslattal a fogyasztás egyidejű növekedését ki nem váltja). A fejlődő világban ezért van igazuk azoknak, akik szerint a rosszhiszemű tárgyalások egész sorozatával állnak szemben.

Mindez azon kemény választás elé állítja a fejlődő államokat, hogy vajon most jobban járnak-e, ha elfogadják a felkínált morzsákat. A választás minden korábbinál nehezebb lehet, mert időközben oly sok állam vált vibráló demokráciává, hogy a választók keményen megbüntethetik a kormányokat, ha elfogadnak egy széles körben tisztességtelennek tartott kereskedelmi megállapodást.

Nem meglepő, hogy a gazdag államok nagy számokkal dobálóznak, amikor azt vázolják, hogy egy tökéletlen megállapodás is mekkora előnyökkel járna. Természetesen legutóbb is ez történt, és a fejlődők csak később vették észre, hogy az előnyök sokkal gyérebbek, mind annak idején hirdették, és valójában rosszul jártak. Egyszerűbben fogalmazva: a fejlett államok elveszítették a hitelességüket.

Az egyértelműség kedvéért le kell szögezni, hogy az uruguayi fordulónak volt egy nagy vívmánya: megteremtette a jog uralmának alapját a nemzetközi kereskedelemben. Ennek köszönhetően kényszerült az USA engedni, amikor az illetékes fórumon kimondták, hogy a megemelt acélvámokkal megsértette a nemzetközi kereskedelem szabályait. Vélhetően ugyanez történik az amerikai gyapotszubvencióval, az illegális dömpingrendelkezésekkel és az exportőröknek nyújtott adó-visszatérítéssel. A törvény uralma – akkor is, ha tisztességtelen – jobb, mint ha semmilyen szabály nem érvényesülne.

A kereskedelmi szabályok szerepének megerősítését elérve a fejlődőknek alaposan szemügyre kell venniük annak részleteit, hogy most mit kínálnak nekik. Vajon az ajánlott előnyök – például a nemzetközi piacokhoz való jobb hozzáférés – nagyobbak lesznek-e, mint a gazdag államok által követelt engedmények terhei? Valószínűleg sok fejlődő állam jut arra a következtetésre, hogy egy rossz egyezménynél jobb, ha nincs egyezmény, főleg akkor, ha az olyan tisztességtelen lenne, mint a legutóbbi.

Egy rossz egyezménynél jobb, ha nincs egyezmény.