Amerikai térnyerés Közép-Ázsiában

Miközben Moszkvában bejelentették, hogy az amúgy is súlyos gazdasági gondokkal küzdő Kijev jövőre már világpiaci áron kapja a kőolajat, az amerikai külügyminiszter azt ígérte, hogy Washington „a stratégiai partnerség” jegyében hamarosan megadja Ukrajnának „a piacgazdasággal rendelkező ország” minősítést. Az amerikai vállalatok pedig részt vesznek keleti szomszédunk energetikai projektjeiben, és készek együttműködni a légiipar, sőt az űrkutatás fejlesztésében is.

A gazdasági céloknak alárendelt amerikai térnyerés első nagy sikerét orosz források 1997-re teszik, amikor az Egyesült Államok bekapcsolódott a szovjet korszakban Azerbajdzsánhoz csatolt, örmények lakta Hegyi Karabah elszakadása miatt kirobbant véres konfliktus rendezésébe. Ma már nyilvánvaló, hogy a nemes gesztus a brit részvétel mellett főleg amerikai érdekeltséggel létrejött – Washingtonban „az évszázad üzleteként” emlegetett – azeri kőolaj szállításának biztonságát szolgálta. Ugyanígy a 2003 végén Tbilisziben amerikai segítséggel győzelemre segített „rózsás forradalom” is főleg az Azerbajdzsánból 2006-ban meginduló „nagy olaj” Grúzián át Törökországba vezető útját volt hivatott biztosítani.

Az Amerika-barát rezsimek ebben a térségben akkor is nyílt politikai támogatást kapnak a demokratikus értékekre máshol oly kényes Washingtontól, ha ott éppenséggel lábbal tiporják az emberi jogokat. Az amerikai nagykövet Bakuban még az azeri ellenzék vezérét sem fogadja, nehogy zokon vegye ezt tőle Alijev elnök, a dinasztikus utódlás jegyében „szabadon megválasztott” ifjú diktátor, aki éppoly készségesen kiszolgálja az Egyesült Államok gazdasági érdekeit, ahogy pb-tag és KGB-tábornok papája teljesítette Moszkva minden óhaját a szovjet időkben.

Még feltűnőbb az amerikai expanzió a katasztrofálisan szegény, ám energiaforrásai miatt mostanában gazdaságilag felértékelődött Közép-Ázsiában. Pedig a szovjet időkben kommunista kalifátusoknak nevezett öt „új demokrácia” az Egyesült Államok elleni terrortámadás napjáig Washingtonban csak „a rabság különböző szintjeit” képviselő, elmaradott régiónak minősült. De 2001. szeptember 11-e után Vlagyimir Putyin hozzájárult, hogy az Oszama bin Laden felkutatására Afganisztán felé tartó amerikai harci gépek leszállhassanak a 132 évig orosz érdekszférának számító térségben, s ezzel lehetővé tette, hogy az amerikai katonák mögött az amerikai biznisz is megérkezzen a 15 Magyarországnyi Kazahsztánba, az afganisztáni háború frontországának tekintett Üzbegisztánba, az 1990-ben még Közép-Ázsia Svájcának szerepére áhítozó Kirgizisztánba és a véres törzsi polgárháborútól elgyötört Tádzsikisztánba, a perzsák leszármazottainak 800 év után állami létét újra elnyerő országába.

Igaz, az alattvalói által csak Türkménbasinak (a türkmének atyjának) nevezett Szapurmurat Nyijazov – bízva önellátó gazdaságában, az ország elképesztő energetikai kincseiben és szörnyű föld alatti börtöneiben – elutasította az amerikai tőkét. A 67 éves Iszlam Karimov üzbég elnök pedig, aki 2001. szeptember 11-e után elsőként ajánlotta fel hazája katonai repülőtereit a Pentagonnak, nemrég kiebrudalta az amerikaiakat, mert túl sokat foglalkoztak az Andizsan városában iszonyú kegyetlenséggel vérbe fojtott májusi Karimov-ellenes felkeléssel. Az üzbég elnök diktátorhoz illően következetes a bosszúban: az amerikai cégek helyett most orosz nagyvállalatokat, köztük a Gazpromot és a hatmillió dolláros hitelajánlatával érkező Lukoilt hívta meg Taskentbe. Utánuk egymás sarkát taposva megérkeztek az orosz élelmiszer-, sőt hadiipari cégek képviselői is.

A türkmén és az üzbég fiaskóval szemben az amerikaiak tarolnak a másik három közép-ázsiai országban. Alig egy éve elérték, hogy a már-már üveggyöngyökért megvásárolt tádzsik vezetés – az oroszbarát kommunista kolhozelnökből lett Rahmonov államfő személyében – felmondja a szerződést az afgán–tádzsik határon tíz éve határőrszolgálatot teljesítő orosz alakulatokkal. Ennek egyelőre annyi a gazdasági hozadéka, hogy könnyebbé vált a csempészet a kábítószer Európába irányuló „Selyemútján”.

Washington a Szovjetunió felbomlása óta eltelt 14 évben folyó orosz–amerikai befolyási háború kirgíziai frontján is nyerésre áll. A velejéig korrupt Akajev klán távozása után mindmáig cseppfolyós politikai helyzetben Washington képviselői rendületlenül építik az amerikai gazdaság előretolt állásait. Ehhez azt akarják elérni, hogy a 2001. szeptember 11-e után felépített amerikai katonai támaszponttól nem messze található – tiszta időben szabad szemmel is jól látható – másik bázisról távozzanak az orosz katonák. (Grúziában is ez volt a demokratikus világ támogatásával hatalomra került Mihail Szaakasvili elnök első követelése, ugyancsak az azeri kőolajvezeték biztonsági szempontjait érvényesítve.)

Nem csoda, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök nem kis részben még a belpolitikájával is az amerikai gazdasági expanzió megfékezését igyekszik elérni: egyebek mellett ezt szolgálta a Jukosznak a tengerentúli mamutvállalatokkal való fúziójáról előrehaladott tárgyalásokat folytató Mihail Hodorkovszkij durva félreállítása is. A Jukosz kimenekítését Moszkvának egyelőre sikerült megakadályozni. A Közép-Ázsiáért folytatott háború azonban még nem ért véget.