Az EU-légkör mérgezése
Tény, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban jócskán ejtettek sebeket egymás büszkeségén a tagországok delegációi. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy nagyon is élnek még a korábbi alkotmányos alkudozás nem kevésbé heves szóváltásainak emlékei, akkor az összkép még borúsabb. Növekszik a tüskék száma, s igazából már Nizzában is keserű szájízzel hagyták ott a felek a tárgyalótermet. Két év múlva Koppenhágában az új tagállamok vezetőin volt a sor, akiknek a taggá válás feletti örömét ásta alá a már-már filléres alkudozás, és végül a szerintük méltánytalan szűkkeblűség a „régiek” részéről. És persze sokan vallják, hogy az igazi kezdő lökést a britek – de különösen Margaret Thatcher – közösségi asztalhoz ülése, egy addigi szokatlan, direktben követelőző hang megjelenése jelentette.
Azért baj ez, mert az egymásra rakódó esetek állandóan újranyitják a sebeket. Olyan adok-kapok ez, amely az egyre karakteresebb és hangsúlyosabb nemzeti, sok esetben már nacionalistába hajló indulatokat erősít a felek gondolkodásában. Rohamtempóban gyengítve az eredeti EU működésének két fundamentális alkotóelemét: a készséget a nemzetek feletti (európai…) érdekek, értékek, közös(ségi) hozadékok figyelembe vételére, illetve a kompromisszumépítésre.
Mivel az egész EU léte a részleges szuverenitásmegosztáson (is) alapul, ezért a csináljuk együtt, ne egymás ellenében logika az unió korábbi történetének legfontosabb kötőeleme is volt. Az ember azt gondolná, hogy a kompromisszumkészség fontossága azzal arányosan növekszik, ahogy a vitában részt vevők köre is bővül. Hiszen minél többen ülik körül az asztalt, annál lehetetlenebb egyéni akaratot keresztülvinni, és csakis a kisebb-nagyobb körben való megegyezés, az ilyen-olyan koalíciók építése adhat esélyt egy-egy álláspont megvédésének.
Sajnos mivel az említett előzmények mostanra a nemzetállami önzést erősítették fel, a kompromisszumhajlam éppen a legnagyobb dologidőben látszik háttérbe szorulni. Ráadásul a jövő sem sok jóval kecsegtet: a napokban egy zágrábi konferencián maguk a vendéglátó horvátok hangoztatták, hogy a hangsúlyozott kompromisszumkeresés egyelőre nem feltétlen nemzeti vonás náluk. „A kompromisszumnak nálunk rossz a csengése. A dolgok feladását sugallja. Mi szeretünk harcolni a végletekig” – fejtegette a Zágrábi Egyetem egyik professzora. S ha hozzávesszük, hogy egybehangzó információk szerint mindez hatványozottabban igaz a török tárgyalási mentalitásra, akkor a nyomás e téren láthatóan csak növekszik majd.
Ami konkrétan a költségvetési alkut illeti, az elmondottak szempontjából nem az a baj vele, hogy a tagországok most már itt is ökölre mennek. Igazából ez azon területek egyike, ahol mindig is így volt. Elkerülhetetlen, hogy legyen néhány téma, ahol szükségszerűen a nemzeti megfontolás a domináns. A mindenkori büdzséalku tipikusan ilyen. A fő gond abból fakad, ha túl sokáig tart. Amíg ugyanis az időnkénti egymásnak feszülés csupán a fő szabálynak tekinthető európai projektekben gondolkodások rendszerét bontja meg, addig lehet az előbbit tekinteni a szükségszerű kivételnek. De amikor hónapokon át szinte csak ez uralja a kormányok, diplomáciák és apparátusok működésének az alapját – és most erről van szó, hiszen a költségvetés előtt az említett tagfelvételi és az alkotmányos alkuk sora is hasonló alapállásból történt –, akkor félő, hogy immár ez válik megszokott módszerré és szabállyá. Még az amúgy némi felülemelkedést (is) joggal elváró európai projektek esetében is.
Lehet persze hinni abban, hogy voltaképpen ez is belefér(het) az EU-integráció alakulásába. Az is lehet az unió jövője, ha hatalmi egymásnak feszüléseknek ad bizonyos szabályozott keretet, de félő, hogy annak logikája máshoz vezet. Az Európai Közösséget a túlzott nacionalizmusok huszadik századi kártevéseivel való szembesülés is hozta létre. Ezért keresett olyan mechanizmusokat, amelyek tompítják, kioltják a nacionalista indulatokat. Ha a dolgok most tartósan visszakerülnek olyan pályára, amelyek végül mégis az utóbbi kezére játszanak, akkor éppen az eredeti cél kerülhet veszélybe.
