Az indiai teknős és a kínai nyúl

India médiakampánya óriási sikernek bizonyult. A davosi tanácskozáson egyik előadó a másik után figyelmeztetett, hogy Kína ugyan most élenjár, hosszabb távon azonban a két ázsiai óriás közötti verseny teljesen nyitott. Svájcban – legalábbis néhány napig – kész tényként kezelték In-diának mint egy Kínával egyenrangú szuperhatalomnak a kiemelkedését. De miként is áll valójában a két ország versenye?

A felszínen úgy néz ki, hogy Kína jelentős előnyre tett szert. A jelenkori globalizációs hullám mintegy 25 évvel ezelőtti kezdetekor a két ország nemzeti összterméke nagyjából egy szinten állt. Ma Kína – bármely számítási mód alapján – legalább kétszer olyan gazdag. Az igazi különbség nem abban áll, hogy a sikeres kínaiaknak jobban megy, mint a sikeres indiaiaknak, mert ez utóbbiak is tudnak világverők lenni, amint azt Lakshmi Mittal nagyvállalkozónak a francia Arcelor acélvállalat átvételére tett merész, 22 milliárd dolláros ajánlata is jelzi. A különbség valójában ott van, hogy Kína kommunista kormánya a lakosság nagyobb hányadát tudta bevonni a globalizációba, mint India demokratikusan választott kormánya.

Kínában nincs egyenlősdi, mert az országnak csak a tengerparti – minden harmadik polgárának lakhelyéül szolgáló – részében igaz az, hogy a többség ténylegesen csatlakozott a 21. századhoz. A vidéki, falusi körzetek nagy része továbbra is nyomorúságos, a munkanélküliek száma eléri a 150 milliót, az egészségügyi ellátás és az oktatás pedig korábbi évszázadok szintjén áll.

Ennél is rosszabb azonban a kasztosodás által megkötött Indiában tapasztalható kirekesztés, ahol csak nagyjából minden ötödik személyt sikerült a globális gazdaságba integrálni. Az ügyfélszolgálati központok minden foglalkoztatottjára jóval több olyan személy jut, aki a földeken megélhetési gazdálkodással tartja fenn magát. Míg Kínában mintegy 450 millióan vesznek részt a globális gazdaságban, ez a szám Indiában csak 200-250 millió. Valójában itt van az az eltérés, amelynek alapján a két gazdaságot meg lehet különböztetni.

Mit tehet India a rés csökkentéséért? A legnagyobb hiány utakból, hidakból, kikötőkből és egyéb infrastrukturális létesítményekből van, és a Kínával szembeni lemaradás itt a legnagyobb. Kína az utóbbi öt évben megháromszorozta az autópályák hosszát, az 50 ezer kilométernyi új úthálózatot úgy építették, hogy azon akár nagy repülőgépek is tudjanak kényszerleszállást végrehajtani, erre Indiában számos repülőtér is alig alkalmas. A dolog nem csak pénz kérdése, mert az indiai központi bank is úszik a valutatartalékban, amelyet többnyire alacsony kamatozású külföldi kincstári papírokba fektet.

Kínában a tekintélyelvű rendszer kevés ellenállásba ütközik, amikor elhatározzák, hogy egy bádogvárost letarolnak egy új repülőtér kedvéért. Indiában a kormánynak sem hatalma, sem hajlama nincs a szegények jogainak tiprására, csak azért, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek. Infrastruktúra nélkül azonban esélye sincs annak a mintegy 800 milliónyi indiainak, aki még nem csinálta meg a szerencséjét. Az ország nem tud elég munkahelyet teremteni a szolgáltatások körében, ezért az alacsony szintű termelőtevékenységben versenyképessé kell válnia. Jobb infrastruktúra nélkül az ország lakosságának többsége továbbra is ki lesz zárva a globalizációból.

Vajon mindez azt jelenti, hogy Kína lehagyása India számára nem több romantikus vágynál? Ez nem szükségszerű, már csak azért sem, mert a szolgáltatásoknak jóval nagyobb a nyereségtartalmuk, mint a feldolgozóipari termékeknek. Márpedig a jóval gyengébb jogrendszerük miatt a kínaiak a szolgáltatások területén nem tudnak versenyre kelni.

A nyugati vállalatok inkább hajlanak arra, hogy indiai cégekre bízzanak kényes pénzügyi információkat és szabadalmakat, semmint a kínaiakra. A külföldi cégek tudják, hogy bármely csúcstechnológiai eljárás a Kínába telepítése ugyanazzal a hatással jár, mintha az interneten tennék közzé a legkényesebb műszaki dokumentációikat.

Indiában jóval fejlettebb a pénzügyi rendszer, ennek a jelentősége az idő elteltével egyre növekszik. A Kínában alkalmazott utasításos, célzott finanszírozás jól működik a hidak építésénél, jóval kevésbé hatékony, ha a kölcsönök nyújtásával azt kell eldönteni, hogy mely cég méltó a túlélésre.

A kihívás itt India – és hozzá hasonlóan más átalakuló államok, például Brazília, Mexikó, Oroszország – előtt az, hogy meg kell találniuk, miként lehet kiterjeszteni a sikeres ágazatok számát a gazdaságukban. Ha India valaha is utol akarja érni Kínát, akkor állampolgárainak jóval nagyobb hányadát kell globalizálnia, mégpedig jobb egészségügyi ellátás, oktatás és infrastruktúra létrehozásával. Csak ezt követően láthatjuk majd meg, hogy „India mindenütt” jelen van.