Eszkalálódhat a költségvetési vita

Az igazi főszereplő a jelen periódusban az Európai Parlament, amelynek egyetértése nélkül nem érvényes a tavalyi EU-csúcs döntése, s amelyet százféle motívum feszít. Közismerten sok EP-képviselőt mélységesen frusztrált, hogy a hétéves csomag kihordásából őket voltaképpen kihagyták: a tárgyalások mindvégig az intézmény képviselőinek bevonása nélkül zajlottak. Igaz, hogy jogszerűen történt így, ám parlamenti olvasatban akkor, amikor egyedül az EP-képviselőknek van igazi demokratikus mandátuma, a tartósan külső szemlélői szerepkör egyre kevésbé összeegyeztethető a növekvő EP-önérzettel. Ráadásul a képviselők közül sokan őszintén úgy vélik, hogy az EU-csúcs döntése nem jó: elfogadhatatlanul lecsökkentette a hétéves csomag keretösszegét, és ezzel uniós ügyek teljesülése (például a kutatás-fejlesztésben, az oktatási programokban, a külpolitikában) kerülhet végveszélybe.

Mindez kiegészül egy általános parlamenti „alapfrusztráltsággal”. Az EP egyik legnagyobb baja, hogy ismertsége és elfogadottsága a közvélemény szemében mindmáig gyenge lábakon áll. Nem is lehet másként: 732 képviselő Európa egyik szegletében aligha tud folyamatosan élő kapcsolatban maradni 450 millió emberrel, akiket a Lapföldtől Lisszabonig terjedő térségben kellene elérni. Ahhoz, hogy észrevegyék őket, látványos fellépésekre van szükség, mint amilyen a Santer-bizottság hajdani lemondatása vagy a Barroso-bizottság majdnem megfúrása volt. Vagy mint a hétéves büdzséterv kapcsán gyakorolt kulcsszerep hatásos eljátszása.

Így már érthető, miért növekszik azon EP-képviselők száma, akiket egyre jobban megkísért a lehetőség a költségvetési csúcs döntésének elvetésére. Ez ismét reflektorfénybe tolná az úgymond egyedül igazán felelősen gondolkodó képviselő-testületet, emellett visszavezetne ahhoz a hajdani gyakorlathoz, amelyben csakis éves költségvetések követik egymást. Ráadásul ez utóbbiaknál a mindenkori éves véglegesítésében meghatározó szerep jár a parlamentnek is.

Sokan úgy vélik, tárgyalási taktikáról van csak szó, amelyben az EP igyekszik emelni a téteket. Ám megfeledkeznek arról, hogy az EU képviselő-testülete távolról sem olyan könnyen kontrollálható, mint egy nemzeti törvényhozás. Itt csak nagyon lazán köt a frakciófegyelem, és a képviselőket akár változó tömeghangulatok is váratlan irányba terelhetik. Santerék 1999-es lemondását ugyanúgy az ellenőrzés alól kicsúszott, eszkalálódott parlamenti felfordulás váltotta ki, miként Barroso 2004. őszi első bizottsági listája is úgy lehetetlenült el, hogy még órákkal korábban is a frakcióvezetők a kétoldalú egyeztetéseken „végső soron” támogatást helyeztek kilátásba. Ők igen, de a frakciótagok közben már másutt jártak…

Szóval egy kicsit játék is a tűzzel az effajta politikai mesterkedés. Miközben, ha végül tényleg az éves költségvetések irányába fordulna a dolog, az alighanem mindenkinek rossz lenne. Mert bár az igaz, hogy a nyolcvanas évek végéig „évtizedeken át vidáman működött” az akkori EK éves büdzsék mellett is, ám ez fals összevetés. Az egy más EK volt: fele-, harmadannyi tagországgal, egységes piac híján, azt szabályozó és finanszírozó közös rezsimek nélkül, a mainál sokkal kisebb és egyszerűbb közös költségvetéssel. Aki a mai EU feladataihoz szükséges pénz huszonöt-huszonhét ország közötti kialkudását akarná az akkori feltételek közé kényszeríteni, az – meglehet, csak tudatlanul – az ellehetetlenítés felé szorítaná a folyamatokat.

De még ha ez nem is következne be: a túlzottan elhúzódó alkudozás minimum a hétéves keret fölötti megállapodás véglegesítését halaszthatja egyre tovább, amelynél szintén látni kell az ésszerűségi limitet. Merthogy az új tagok számára létérdek a végső képlet mielőbbi megszületése, hogy megindulhasson a végrehajtást lehetővé tevő munka. Máskülönben megérhetjük, hogy talán hónapok múlva – esetleg – javulhat egy picit a büdzsé, de használni már csak egy évvel később lehet. Úgy tűnik, a jelen helyzetben a fő érdek inkább az előbbi.