Hiba volt-e a bővítés?

Nem kis vihart kavart a napokban a francia külügyminiszter azon kijelentése, miszerint a 2004-es bővítés ellenségesebbé tette a közvéleményt az EU-val szemben, merthogy azóta még nehezebb közös nevezőre jutni a szükséges ügyekben. A megjegyzésnek megvolt a maga aktuális éle: az áfakönnyítések hosszabbításában játszott cseh, ciprusi és lengyel ellenkezést volt hivatva párizsi megítélés szerinti kontextusba helyezni. Az ügy végül megoldódott, ám a kijelentés éle tovább él.

Pedig mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy az egész kérdésfelvetés hibás: az EU-nak ugyanis nem volt más választása, mint a bővítés. Méghozzá éppen a nagy bővítés.

Józan érv persze már akkor is akadt az ellenkezőjére, ám a politikai, stratégiai, gazdasági érdekvektorok egymásnak feszülése nem engedett más végeredményt. Hiába, még nagyon közeli volt a rendszerváltás, amely után az akkori legnagyobb mumust Nyugaton nem az unió működőképességének a kérdése, hanem az esetleges viszszarendeződés – vagy legalábbis holmi önkényhatalmi elfajzás – réme jelentette. Tegyük hozzá: amíg akadtak a színen Meciarok és Iliescuk is, addig időnként úgy tűnt: akár valós táptalaja is lehet a riogatásnak. Aztán már csak olaj volt a tűzre a jugoszláv utódállamok háborúja…

Mint kiderült, Európa nyugati felében léteztek katonai forgatókönyvek a Varsói Szerződés csapatainak esetleges támadása esetére, de a kommunizmus bukására nem. Erre a reakciók spontán módon és menet közben alakultak ki. Kezdetben csak pénzügyi segélyekkel, illetve politikai gesztusokkal dolgoztak. De hamar egyértelművé vált: a legbiztosabban konszolidáló tényező az EU-tagság jövőképe lehet, amelyet már 1993-ban felkínáltak, és utána már nem lehetett visszatáncolni, a dolgok önmozgása feltartóztathatatlanná vált.

Nem hivatalos eszmecserék során persze akadtak, akik először csak egy kisebb bővítést favorizáltak volna, de már ennek összetételéről is megoszlottak a vélemények. Az akkori német kancellár alig titkolta, hogy csak a visegrádi országokat vette volna fel. Mások – a „spórolós” iskola hívei – csak a felkészültebb országokat, Szlovéniát, Észt-, esetleg Cseh- vagy Magyarországot fogadták volna be elsőre. És persze akadtak más kombinációk is, amelyeket rendre más és más országcsoportok támogattak: a románokat a franciák, a bolgárokat a görögök, a baltiakat a skandinávok, a szlovákokat az osztrákok és így tovább… Végül mindenki beletörődött, hogy csak azon az áron tudták hatásosan „nyomni” a saját jelöltjeiket, ha szemet hunytak mások kedvencei felett. És lőn a nagy bővítés…

Emiatt a régi tagállamok politikai elitje mostanra legalább két hatalmas tartozás számláját fizeti, amikor úgy látja, hogy az újak túl sokan vannak, és zavarokat okoznak. Az egyik, hogy elvesztegettek tíz évet azzal, hogy mi mindent adjanak vagy ne adjanak az igen hamar tagjelöltnek elismert új demokráciáknak ahelyett, hogy közben teljes gőzzel dolgoztak volna a nagy EU-projekten is. Idejekorán megérlelve és megteremtve olyan intézményeket, döntéshozási mechanizmusokat, EU-politikai célokat, politikákat és ambíciókat, amelyek kellően arányban állhatnak a kialakuló helyzettel.

Már 1997-ben, az amszterdami szerződés idején mód nyílhatott volna erre, de akkor még úgymond túl kicsi volt az időnyomás. Az amszterdami tartozást igazából a 2004-es alkotmányos szerződésnek kellett volna rendeznie, ám az időközben kritikus módon tudatosuló közvélemény egy részében addigra az már elfogadhatatlannak bizonyult. Lám, mennyivel egyszerűbb lett volna ugyanez 97-ben…

A másik nagy adósság az érdemi kommunikáció teljes hiánya, az el nem mondás, meg nem magyarázás kudarca volt. Ennek köszönhetően mostanra feldolgozhatatlan halmazzá dagadt a megteendő lépések sokasága, és kommunikációs szakértő legyen a talpán, aki mindezt képes érthetően elmondani, és el is tudja fogadtatni…

Ha már tíz éve megkezdődik a közvélemény érdemi felkészítése, ha már a kilencvenes évek végére öszszeáll egy kibővített uniót is menedzselni tudó új intézményrendszer, akkor most biztos kevesebb fejfájást okozna, hogy időközben valóban sok tagország lett, s hogy közöttük az érdekek valóban sokfélék. Merthogy ezt tudni lehetett már tíz évvel ezelőtt is. Az akkori vezetők dicséretére váljék, hogy ennek ellenére bevégezték a bővítést. Szégyenük, hogy késlekedtek a mindebből következő további teendők elvégzésével, s most ennek az árát fizeti. Csak abban reménykedhetünk, hogy időben és végső károsodások nélkül sikerül mindent megfizetni.