Még egyszer a szolgáltatásokról

A jövőt illető bizonytalanság tehát egyaránt fakadhat a folyamat összetettségéből csakúgy, mint a kompromisszumot övező vélemények rendkívüli szóródásából. Mert elhangzott itt minden: győzelmet és áttörést ünneplő kommentártól a Bolkestein-irányelv bukásán át az egységes piac nyílt lebontásának vélelmezéséig. Vajon hol az igazság?

Sokszor elhangzott az utóbbi hetekben: a jogszabály legnagyobb érdeme, hogy van. Tegyük hozzá, ebben is akadtak határozott ellenvélemények is: az EP néppárti sorait alkotó új tagállamok honatyái például úgy találták, hogy az, ami a kompromisszumos tervezetbe bekerült, sok esetben kevesebb, mint amit egyedi ügyek alapján eddig az Európai Bíróság kimondott. Az utóbbiak jelenthetnek olyan precedensítéletet, amelyek mögött nyomulva újabb mezőket lehetne megnyitni. Az előbbi törvényi alapot teremt, ám alkalmasint évtizedekre ki is zárja az effajta „előreszaladó” bírósági vélemények megszületését.

Ez persze legitim észrevétel. De alighanem azoknak is igazuk van, akik szerint az egészet célszerű folyamatában látni, ami elindult – sokak érdeke ellenére – a belső vámhatárok lebontásával, majd folytatódott 1986-ban, ugyancsak sokak harcias ellenkezése dacára, az áruk útját álló fizikai határok megszüntetésével. Aztán az egész alá közös fizetőeszközt tettek, továbbra is heves ellenszélben, míg mostanra a maga nemében talán legnehezebben szabályozható – mert tárgyszerűségében sok esetben nem megragadható – szolgáltatások szabad áramlása került napirendre. Méghozzá a legutóbbi bővítés miatt az EU történetének legkiegyenlítettebb tagországi közegében.

Volt már szó arról, hogy a kérdés tétje abban áll: a hajdani szén és acél közösségéből kinőtt mai egységes piacon ez adja az új érték több mint kétharmadát. Ha úgy tetszik: ma már ez a piac többségi terméke. De éppen, mert többségi termék, az ellenvélemények mozgósító ereje is nagyobb. Önmagában is, hát még a „bővítési pánik” hátszelétől is hajtva.

Az integráció evolúciója persze a mind teljesebb nyitást kívánná meg, miként az új tagországokkal szembeni fair politika is. De ténykérdés, hogy valósan létező tömeges ellenállás is áll ma még mindennek útjában. A keleti új tagországok maguk is azzal érvelnek, hogy azért is tartják tisztességtelennek a szolgáltatási területen akadályok emelését, mert legalább itt sok esetben már ma is versenyképesek tudnának lenni. De ha ez így van, akkor ne vitassuk el az ellenkezés jogát azoktól sem, akik e versenyben hátrányosabb helyzetbe kerülhetnének. Az már aztán sokadrangú kérdés, vajon adott országokban adott politikusok mindezzel csupán szembesülnek – és behódolnak –, avagy belpolitikai tőkét látnak benne, és önként az élükre állnak. A lényeg, hogy valós dologgal szembesülve döntenek valahogy.

Ez a valós dolog pedig egészen egyszerűen az, hogy az integráció fejlődése nem légüres térben megy végbe, hanem valós érdekeket alkalmasint brutálisan is érintő valós közegben. Történelmi léptékű alkufolyamat ez, amelyet ma már a világháborús emlékképek meg hidegháborús szekértábor-megfontolások sem fegyelmeznek.

Ennyiből a jogszabálytervezet egyik legnagyobb érdeme még ilyen torzón is mégiscsak az, hogy már van belőle valamennyi. Főként, hogy kellő politikai nyomással talán a torzóból is kihozható több is. Szakértők szerint például, bár a „származási ország” elv megnevezése kikerült a szövegből, tartalmában számos részeleme mégiscsak érvényesül. Főként, hogy a korlátozó szempontok közül sikerült kiiktatni a „szociális jog” és a „fogyasztóvédelmi” megfontolások alapján történő eljárás lehetőségét.

Persze szebb lett volna már most egy átfogó eredményt kapni. De a vázolt folyamatba ágyazva mint átfogó keretszabály már most is több mindent megengedhet, mint ami eddig létezett, és újabb lehetőségeket is megnyithat. Alighanem arra kell majd eztán összpontosítani, hogy mit lehet kihozni az utóbbiból. Biztos többre lehet jutni vele, mint az elmaradt optimum elvesztése fölötti – mégoly jogos – méltatlankodással.