Mire jó a paktumpolitika?

A kormányzó lengyel Jog és Igazságosság (PiS) a Lengyel Családok Ligájával (LPR) és az Önvédelem (Samoobrona) nevű politikai formációval a napokban aláírt „stabilizációs paktummal” igyekezett feledtetni a Marcinkiewicz-kormány első száz napjának egyöntetűen halványként értékelhető teljesítményét, illetve biztosítani a kisebbségi kabinet parlamenti támogatását. Egy olyan dokumentummal, amilyet a kormány megalakítása előtt szoktak tető alá hozni jobb helyeken. Lengyelország ma nem ilyen.

Az elmúlt száz nap során a tavaly őszi lengyel választásokon győztes, a Kaczynski fivérek vezette Jog és Igazságosság, illetve a Marcinkiewicz-kormány „rendszerváltó” ígéretei – hogy finoman fogalmazzunk – a kisebbségi kormányzás lehetőségeihez szelídültek, miként az várható volt. A kormánynak gyakorlatilag alig néhány olyan döntést sikerült hoznia, amely a lengyel társadalom legégetőbb problémáit érintette. A miniszterelnök és csapata már rég nem beszél a közkiadások reformjáról, elnapolta a választási kampány során beharangozott adóreformot, teljesítetlen maradt a különböző állami alapok és közhasznú társaságok megszüntetésének ígérete, miként továbbra is működik a választási győzelem másnapján felszámolásra ítélt katonai információs szolgálat is. A kormányfő ma már csupán 300 ezer új lakás építésének támogatásáról beszél a kampányban oly sokszor emlegetett 3 millió helyett. De csigalassúsággal halad, illetve fapados változatban valósulnak a PiS választási programjának még olyan kulcsfontosságú pontjai is, mint a beígért korrupcióellenes központi iroda felállítása vagy a tankönyvek árának csökkentése. És persze még sorolhatnánk… A kabinetnek mindeközben sikerült megdöntenie a miniszteri szavatosság lengyelországi rekordját, hiszen a szűk száz napja alatt már két tárca (a pénzügy és az államkincstár) vezetője is távozni kényszerült a kormányból.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy szemben a korábbi várakozásokkal, Kazimierz Marcinkiewicznek alighanem végleg sikerült kiszabadulnia a Kaczynski fivérek és lengyel média által is sugallt átmenti kormányfői szerepkörből, miként nem igazolódtak azok az aggodalmak sem, amelyek Lengyelország esetleges külpolitikai elszigetelődését vetítették előre. Mert lehet, hogy Varsó és Moszkva viszonya semmit sem változott (továbbra is hűvös), s az országnak a Marcinkiewicz-kormány alatt nem sikerült vezető szerepre szert tennie szűkebb térségünkben, de egyrészt a lengyel–orosz viszonyban sokan elhidegülésre számítottak, másrészt Varsó kelet-közép-európai vezető szerepre való törekvése a korábbi kormány idején is kudarcot vallott. A várakozásoknál azonban sokkal jobban szerepelt az új kormány az EU-büdzsé vitájában, annak ellenére, hogy az ehhez szükséges lengyel–francia összefogást erősen beárnyékolta, hogy az Airbus versus Boeing párharcban Varsó az utóbbit támogatta megrendeléseivel. S igaz az is, hogy a pénzpiac a korábbi várakozásnál sokkal jobban elfogadni látszik az eredetileg jobboldali populistának címkézett PiS uralmát.

Nem változott ugyanakkor a lengyel belpolitika alapproblémája, nevezetesen az, hogy a Kaczynski fivérek a társadalom általános várakozásával szemben nem a konzervatív-liberális Állampolgári Platformmal alkottak stabil többségi koalíciót, hanem kezdetektől a nemzeti-katolikus LPR és baloldali populista Önvédelem segítségével kívánják fenntartani a kisebbségi kormányzás lehetőségét. Ez azonban az első száz napban olyannyira sikertelen volt, hogy 2006 januárjában már az előre hozott választások cseppet sem kívánatos lehetőségével is számolnia kellett a Kaczynski fivéreknek és a PiS-nek. A kérdés tehát egyfelől az, hogy a most aláírt stabilitási paktum valójában mennyire stabilizálja majd a Marcinkiewicz-kabinet helyzetét – időben és politikai térben. Annyi bizonyos, hogy a paktumban szereplő törvénymódosítási tervek komoly lehetőséget jelentenek a Jog és Igazságosságnak arra, hogy a sikeres kisebbségi kormányzáshoz szükséges mértékben centralizálja a lengyel államot. Másfelől viszont felmerül az a kérdés is – és valójában ebben kételkednek nagyon sokan –, hogy a PiS politikai elitje valóban azoknak a problémáknak és gondoknak a megoldására használja-e fel a paktum által biztosított lehetőséget, amelyek leginkább foglalkoztatják a lengyel társadalmat (pl. stratégiai harc a munkanélküliség ellen, a közkiadások és az egészségügy reformja, a korrupció elleni harc stb.), avagy csupán továbbra is annak megvalósítására veszi igénybe, ami eleddig leginkább érdekelte: az új politikai elit hatalmon maradásának biztosítására.