A jóléti állam következő generációja

Legyen azonban bármilyen humánus is a rendszer, nagyrészt mégis ez okozza a tömeges munkanélküliséget, amelytől

Európa szenved. Az ok egyszerű: a jövedelem helyettesítése a semmittevésért fizetett bérként működik. Alkalmazásával megszabják azt a bérhatárt, amelyet a munkaadók egyre kevésbé tudnak vagy akarnak vállalni.

A munkáltatók nem emberbaráti alapon cselekszenek. Csak akkor foglalkoztatnak valakit, ha az alkalmazásának költségeit meghaladó többletet tud előállítani, és ha ez a többlet nem kisebb, mint az, amit egy rivális dolgozó vagy egy robot megtermel. A dolgozók sem ostobák, csak akkor fogadnak el egy állást, ha többet keresnek, mint az állami jövedelemhelyettesítés. Emiatt válik általában munkanélkülivé az a személy, aki nem elég termelékeny a segélyét meghaladó összegű bér elérésére.

Nyugat-Európában ez nem új keletű probléma, a vasfüggöny leomlása és a kínai nyitás nyomán azonban az emberiség 28 százaléka jelent meg kínálattényezőként a nyugati piacgazdasági rendszer számára. Az ázsiai tigrisek világpiaci integrálása éppen elég gondot okozott a hetvenes-nyolcvanas évek során, a volt kommunista országok és Kína fellépése pedig a mostani évszázad első felének legsúlyosabb kihívása lesz.

A feltörekvő gazdaságok világpiaci integrálása vélhetően az államok többsége számára nyereséggel jár, a folyamat a fejlett Nyugatnak óriási problémát támasztott, mégpedig a képzetlen munkaerő bérszínvonalára kifejtett nyomás révén. A pénzügyi és a közvetlen tőkebefektetések nyugatról keletre áramlanak, eközben a fejlett ipari államok arra kényszerülnek, hogy a magas szintű képzettséget követelő, tőkeintenzív termelésre szakosodjanak, amellyel kevesebb munkahely teremthető, emellett a tanulatlan munkaerő tömegesen áramlik nyugatra.

Mindez együtt erősen növeli a képzetlen munkaerő kínálatát Nyugaton, lefelé húzva a munkabér egyensúlyi szintjét, és ez még évtizedekig tart. Ezen írás legtöbb olvasója már halott lesz, amikorra kialakul a bérek új egyensúlyi szintje. A folyamat tartós lesz, és kivédhetetlenül érvényre jut.

Ha a nyugati munkaerőpiacok rugalmasak lennének, és könynyebben engednének a kibontakozó nyomásnak, akkor könnyebben fenn lehetne tartani a foglalkoztatást, mert a képzetlen munkaerő bére csökkenne. Mivel azonban a jóléti állam tevékenysége folytán a bérszínvonal beáll egy szintre, és onnan nem süllyed, ezért a globa-lizáció legvalószínűbb következménye a tömeges munkanélküliség terjedése lesz.

A bérek leszorítását célzó hatásra a nyugati politikusok a bérszínvonal még rugalmatlanabbá tételével válaszolnak. Ilyen intézkedések nyomán azonban a helyzet csak romlik: gyorsul a szakosodás a képzetlenek számára elérhetetlen tevékenységre, még több tőke hagyja majd el az országot, és fokozódik a külföldi munkaerő beáramlása, amely belföldön további rétegeket kényszerít a jóléti ellátás rendszerébe.

A jövedelemhelyettesítés és a minimálbérek szintjéhez igazított európai jóléti rendszer nem éli majd túl a globalizációt. Lehet, hogy kell még egy évtized vagy kettő, amíg a politikusok ezt megértik, de meg fogják érteni. A történelem menetét nem lehet visszafordítani. Az igazi kérdés csak az, hogy vajon egyszer és mindenkorra el kell-e temetni az európai jóléti rendszert.

Az európai szociális értékek megóvását célzó új jóléti rendszernek inkább a béreket kiegészítő juttatásokra kellene összpontosítania, semmint a jövedelmeket helyettesítő kifizetésekre. Mindenkinek dolgoznia kellene, bármely bérszinten tudjon is elhelyezkedni, a kormánynak pedig ezeket a béreket kellene kiegészítenie, hogy szociális szempontból még elfogadható életszínvonal alakuljon ki.

Ha a kormány majd ahhoz folyósít pénzt, hogy az emberek dolgozzanak, nem pedig azért, mert nem dolgoznak, akkor a juttatások szintje többé nem befolyásolja a minimálbérek szintjét. Az alacsonyabb bérek mellett növekszik a foglalkoztatás, mert a vállalkozók kifizetődőnek tartják terveik és ötleteik otthoni megvalósítását. A szegénységet is el lehet kerülni, mert a képzetlenek bére két öszszetevőből ered: az egyik, amit megkeresnek, a másikat az állam fizeti.

Ilyen rendszer roppant költséges lenne, de a mostani is az, mivel millióknak fizetnek azért, mert nem dolgoznak. Az új rendszerben az állam több személynek fizet, de fejenként jóval kevesebbet, mert csak kiegészítést kell folyósítania, nem a teljes megélhetés költségeit. Az már egyszerű algebrai kérdés, hogy melyik rendszer olcsóbb. Az Ifo gazdaságkutató intézet számításai szerint a bérkiegészítések fizetése olcsóbb lenne Németországban. A jövedelmet helyettesítő juttatásoknak a bérkiegészítésekkel való felváltása emellett nemcsak fokozott foglalkoztatáshoz és nagyobb GDP-hez vezetne, hanem kevesebbeket fosztana meg emberi méltóságuk azon részétől, amelyet a dolgos élet nyújthat.