A neoliberalizmus vége

1944-ben létrejött a Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer, amely egészen 1971-ig biztosította a világgazdaság stabilitását. Az IMF és a Világbank létrehozói – közöttük a brit Keynes – a gazdasági növekedést és a foglalkoztatást állították az új intézményi rendszer középpontjába, ehhez kellett a stabil nemzetközi pénzügyi rendszer, így a pénz belső és külső stabilitása. A rendszer kiválóan működött, segítette a világháború utáni újjáépítést, megalapozta a japán és európai gazdasági csodát: ez volt a nemzetgazdaságok békés felemelkedésének kora. Az USA szempontjából azonban túl jól működött az új rendszer, mert a korábbi legyőzöttek gazdaságilag veszélyeztetni kezdték az USA gazdasági elsőségét. Az amerikai gazdaság fizetési mérlege a 70-es évek elejére drámaian romlott: lépni kellett. Nixon amerikai elnök először kereste a megállapodást a német jegybank vezetőivel, kérve, hogy az európai kereskedelmi többlet felét fektessék vissza állampapírok vásárlása révén Amerikába. 1971-ben, a visszautasítást követően Nixon eloldotta a dollárt az aranyalapról, és döntött az 1973-as olajárrobbanás stratégiájáról. Ezzel felszámolta a Bretton Woods-i rendszer lényegét, tehát a pénz belső és külső stabilitását.

1971-ben elindult egy új rendszer, amely már nem a növekedést és a foglalkoztatást, hanem a pénzromlás megfékezését és a nemzetközi kereskedelem bővítését állította a középpontjába: ez lett a neoklasszikus liberális gondolat, tehát a neoliberalizmus korszaka. A pénz és a piaci erők mindenhatóságába vetett hit jellemezte ezt a korszakot. A pénzintézetek, tőzsdék és a multinacionális cégeknek hívott, valójában globális kereskedőházak megerősödtek a nemzetállamokkal és a termelő vállalatokkal szemben. Ez volt a globális szabadpiac, tehát a globalizáció kora.

2000 körül azonban lassan, szinte észrevétlenül épül ki egy új világgazdasági rend, amely többé már nem a neokonzervatív logikán alapul. Az igazi fordulópont 1997-ben következett be, amikor megalakul a NAFTA, és az amerikai gazdasági stratégiában a régiók fontosabbak lesznek a globális piacnál. A NAFTA, a mélyülő és bővülő Európai Unió, Kína, India, Brazília és Oroszország gazdasági felemelkedése jelzi az új regionális kor fősodrát. A nemzetállamok újból fontosak lesznek, miközben megerősödnek az „államok feletti államok”: ilyen a mi Európai Uniónk. A történelem furcsa fintora, hogy akkor gyorsul fel a neokonzervatív ideológiáról és a globalizációról való átállás az új rendszerre, amikor 2000-ben Amerikában győztek a neokonok. Brit földön született meg a neokonzervatív gondolat, és Amerikában teljesedett ki. Majd brit földön Blair adta fel először a neokon-zervatív gondolatot, hogy később Bush mondja el a végső búcsút sírhelye felett. A Bush-kormányzat, tele neokonnal, valamennyi neoklasszikus liberális bástyát feladta: megbomlott az egyensúly az egész amerikai gazdaságban a cégektől a háztartásokig, az állami költségvetéstől a folyó fizetési mérlegig, miközben az állam a háborús költségvetésen keresztül erőteljesen beavatkozott a gazdaság működésébe.

Milyen is az új korszak? Pragmatikus és nem ideologikus a gazdaságban, miközben éppen fordítva működik a társadalomban és a politikában. Régiókban gondolkodik és nem globálisan, felértékeli a nemzeti és nemzetek feletti államot, és valamennyi rendelkezésére álló eszközzel érvényesíti az államok politikai-gazdasági érdekeit. Újból a foglalkoztatás bővítése és a gazdasági növekedés került az állami politikák középpontjába. 2003 után újabb energiaár-robbanás történt, ennek ellenére nem kellett tartani a pénzromlás gyorsulásától, tehát már nem volt szükség a neokonzervatív gondolatra. A radikális amerikai neokonokat elküldték a Világbankba és az ENSZ-be: vége a neokonzervatív hatalomnak Amerikában.

Magyarország 1990-ben nem követhette az európai szociális piacgazdaságok mintáját, így a piaci átmenet a neokonzervatív modell alapján történt. Most újabb esélyt kaptunk: az ideologikus piaci átmenet után jöhet a pragmatikus felzárkózás.