A valóban szűkös erőforrás

Egy társadalom önfenntartásának minimális követelménye, hogy nő tagjai életük során általánosan és átlagban 2,1 gyermeket hozzanak a világra. Ez a stabil, se nem növekvő, se nem csökkenő népességszám fenntartásához elegendő, természetesen abban az esetben, ha a társadalmat komoly járvány vagy háború nem tizedeli meg. Ennél alacsonyabb termékenység mellett egy társadalom folyamatosan elöregedik, létszáma fogy, ez egyrészt a gazdaság potenciális növekedését veti vissza, másrészt későbbiekben aránytalanul nagy terhet ró a még aktív, de a nyugdíjasokat eltartani köteles korosztályokra.

Az elöregedés és a népességfogyás problematikája viszonylag ismert tétel az Európai Unió, illetve Japán esetében, de ha a fenti fertilitási rátát a világ különböző részein vizsgáljuk, az általánosan tudni vélthez képest is megdöbbentőbb kép tárul elénk. A világ fejlett országai nagy részének messze a minimálisnál alacsonyabb a fertilitási rátája: ez az érték Írországban 1,87, Új-Zélandon és Ausztráliában kevesebb mint 1,8, Kanadában pedig mindössze 1,5. Ennél is komolyabb krízissel néz szembe Németország és Ausztria a maguk 1,3-es mutatójával, de még mindig jobban állnak, mint Olasz- vagy Spanyolország, ahol egy nő az élete során átlagosan 1,2, illetve 1,1 gyermeknek ad életet. Hasonló helyzetben van Oroszország is, ahol – rácáfolva arra a feltételezésre, hogy az alacsony születésszám jóléti társadalmak sajátja – szintén 1,2-es gyermekszám jellemzi az átlagos női életpályát. Egy körüli érték ugye annyit jelent, hogy a társadalom egy generáció alatt feleződik, hacsak kétes mellékhatásokkal is járó bevándorlási politikával nem sikerül ezt a folyamatot megállítani, de legalábbis lassítani.

A skála ellenkező végén, nem meglepő módon, a mostoha életkörülményű szaharai országok állnak, illetve olyan zűrös társadalmi-politikai helyzettel birkózók, mint Jemen vagy Afganisztán. Emellett nagyon érdekes, hogy Iránban, ahol a nyolcvanas években az Irakkal vívott háború alatt egy nőnek még hat gyermeke született, a fertilitási ráta mostanra a fenntartáshoz éppen szükséges 2-es szintre esett vissza.

A fenti összehasonlítás után hasonlóan meglepő, hogy a jómódú és békés belviszonyokkal rendelkező Egyesült Államok rátája 2,1-en áll, ezt a 21. század elején néhány fejlődő ország sem tudja felülmúlni. A stabilitást sugalló felszín alatt persze Amerikában is jelentős változások folynak, hiszen a népességen belül a nagyobb reprodukciós hajlam inkább a spanyol ajkú lakosságot jellemzi, amely már most a népesség mintegy 13 százalékát teszi ki.

A fejlett országok számára népességfogyásuk, mivel a kibocsátást több mint 70 százalékban a munkaerő száma és minősége határozza meg, komoly növekedési és életszínvonalbeli kihívásokat jelent. Ezt tovább súlyosbítja az a természetes folyamat, hogy a fejlett országokból a tőkeigényes, de a munkaerő képzettségére csak bizonyos keretek közt érzékeny termelés a fejlődő országokba helyeződik át, a fejlett régiók növekedését pedig egyre inkább a munkaigényes szolgáltatási szektor határozza meg. Egyes nagyvállalatok már most érzik a megfelelő gyakorlattal és képzettséggel rendelkező munkaerő-tartalékaik elöregedését, ezért rugalmas sémákat dolgoznak ki a nyugdíjba készülők megtartására.

Össztársadalmi szinten a népességfogyásra a legtöbb fejlett országban a liberális bevándorlási politika volt a válasz, igaz, ezt a folyamatot sok ország saját gyarmatbirodalmának széthullását követő, félig-meddig belsőnek tekintett migrációként, mintsem az elöregedésre adott válaszként fogta fel. A bevándorlás azonban számos esetben nem oldja meg az alacsony reprodukció okozta problémákat, mivel az új, jellemzően fejlődő országokból származó népesség nemcsak hogy kulturálisan nem illeszkedik a befogadó ország társadalmába, de a munkaerőpiacon sem jelenik meg létszámarányának megfelelő súlyával. A folyamattal együtt járó társadalmi feszültségek értelemszerűen a franciaországi autógyújtogató zavargásokhoz hasonló konfliktusokba is torkollnak, ugyanakkor nem elhanyagolható a jövőbeli potenciális növekedésre való negatív hatásuk sem. Ennek fényében lehet, hogy nem az olaj, hanem az aktív, magas színvonalú munkára képes és hajlandó népesség hiánya lesz a fejlett országok jövőbeni növekedésének szűk keresztmetszete.