Az EU-jövő lakmuszpapírja
Arról nyilván sokáig zajlik még a találgatás, mindez mennyiben volt betudható csak afféle taktikai mosolyszünetnek – célozzon bár általános EU-imázs-építést vagy kedvező légkörteremtést a még nyitott hétéves költségvetés véglegesítéséhez –, és mennyiben az átfogóbb kockázati tényezők reális számbavételének. Most főként csak az utóbbira ügyelve jegyezzük meg, hogy szakértők és integrációhívő politikusok visszatérően figyelmeztetnek: a globalizációs kihívás kétféle válaszra inspirálhat. Növelheti a belső liberalizációs hajlamot annak érdekében, hogy erős EU-platform tudjon közösen szembenézni a külső versenytársakkal. De erősítheti – már nemzetállami szinten – a védelmi reflexeket is, amikor az abszolút prioritás a nemzeti kapacitások és források mindenáron történő megóvása – akár uniós tagtársakkal szemben is.
Ma még nem tudni, hogy az utóbbi hónapok tagállami piacvédelmi intézkedései csak afféle utóvédharc jelei-e, avagy egy éppen most izmosodó új tendencia kibontakozásának az első, látványosabb megnyilvánulásai. Ha az utóbbi, azzal nem is az a legnagyobb baj, amit a liberalizáció hívei mondanak. Hogy ugyanis a szabadabb piac szükségszerűen élet- és versenyképesebb piaci szereplőket produkál, míg a túlzott és mesterséges védelem gyakran az arra érdemtelen fölé tart védőernyőt, ami végső soron csak ráfizetés mindenkinek. A tényleges gondot az jelenti, hogy minden látványosabb védelmi intézkedés óhatatlanul hasonló ellenlépésre provokál, olyan, „patriotista” eszkalációt indítva meg, amely előbb-utóbb magával ránthat további területeket is. Egészen odáig, hogy hoszszabb távon a több évtizedes közös piaci vívmányok apránként történő lebontását sem lehet kizárni.
Rémlátomás? Nem szükségszerűen. A közös piac, majd nyomában az egységes piac a mára létrejött közös pénzzel sem úgy teljesedett ki, hogy az első pillanattól kezdve rendeletileg kényszerítették ki megtörténtét. Hanem a körülmények bátorították az ilyen irányba húzó folyamatokat. Márpedig akkor az ellentétes előjelű feltételrendszerek mind hangsúlyosabb váltása is vezethet ettől eltérő irányok felé.
Az imént idézett „veterán biztos” mindezek szempontjából tartotta a következő évekre, évtizedekre nézve kulcsfontosságú kérdésnek, vajon fő szabályként az európai kormányok a globalizációs kihívásra aktív válaszlépésekkel és előreszaladással, avagy kizárólag paszszív védekezéssel reagálnak-e. Ha az utóbbi, úgy szinte bizonyos, hogy egyre több területen idővel a sarokba szorulás válhat jellemzővé. Ezt megélve viszont a nemzeti önvédelmi reflex végül igenis a „körkörös védelmet” tolja majd előtérbe, beleértve az addig tolerált, unión belüli liberalizáció fokozatos tagadását is.
Az európai energiapolitika alakulása ebből a szempontból válhat kétszeresen is az EU-jövő lakmuszpapírjává. Amenynyiben ugyanis – dacára a mostani sok-sok akadálynak – végül megvalósul, úgy az egyik legfontosabb motorjává válhat a megújuló integrációnak és a közös válaszadási képesség megerősödésének. Annak a bizonyos – globalizációval szemben proaktív módon fellépő – eredményes külső szerepvállalásnak. De éppen, mivel méreténél és stratégiai súlyánál fogva mindenki által látott, számon tartott szektorról és szereplőkről van szó, ha itt, a kulcsfontosságú időkben a nemzetállami patriotizmus válik tartósan dominánssá, akkor ez alighanem idővel megkerülhetetlenül átszivárog majd más területekre is. Apránként kikezdve akár az eredeti integrációs alapokat is.
Sokan hangoztatták a múlt héten Brüsszelben, hogy szerintük „ritka unalmas” csúcstalálkozóra került sor. Való igaz, a sajtóközlemények túl sok izgalomra nem adtak okot, főként, hogy ezúttal a média által annyira favorizált látványos konfliktusok is elmaradtak. Ez azonban mit sem von le abból, hogy a téma az EU jövője szempontjából az egyik lehető legfontosabb volt. És alighanem marad is a belátható jövőben.
