Az EU politikája Milošević után

Az önuralmát megőrző politikus pátosztól mentes, ám mégis emberi mozzanatot is felvillantó, rögtönzött értékelése egyszerre volt méltó és kiegyensúlyozott. Más kérdés, hogy arról már nyilván nem beszélhetett, ami a folyosókon azonnal a fő témává vált: nevezetesen, hogy mindezek után még bonyolultabbá válhat a nyugat-balkáni képlet kezelése.

Már abban is volt valami sorsszerű, hogy Milošević halála egybeesett a térségbeli országoknak, valamint az EU jelenlegi és leendő tagállamainak találkozójával. Az effajta megbeszéléseket – közvetve persze – voltaképpen maga az elhunyt idézte elő, midőn olyan kataklizmába vezette népét, hogy abból csak még drámaibb fordulatok útján lehetett kilépni, utat nyitva gyökeres belső és külső változások előtt, beleértve a térség EU-orientációját is.

Tegyük hozzá: ugyanezen érme másik oldalaként a „Milošević-jelenség” is szerepet játszott abban, hogy az EK/EU rákényszerült egy nyugat-balkáni stratégia kihordására. A maastrichti szerződés mámorában élő EK-vezetés ugyanis az első figyelmeztető kudarcélményt éppen a Balkánon szerezte, midőn kiderült, hogy a látszólagos egység homlokzata mögött eltérő külpolitikai prioritások feszülnek a jugoszláv válság megítélésében. Kezdve ott, hogy mi legyen az EU álláspontja a széthullani készülő Jugoszlávia láttán, majd folytatva a kirobbanó harcokkal szembeni tehetetlenséggel, midőn főként csak ráolvasással próbálták valahogy visszagyömöszölni a kiszabadult nacionalista szellemet a palackba.

A végső lecke brutális volt – és nagyon drága. A délszláv válság ébresztette rá az EU-menedzsmentet, hogy megkerülhetetlen egy minimális közös külpolitikai platform megléte. Az amerikai katonai fellépés pedig arról győzte meg a kétkedőket, hogy a közös külpolitikát szükség esetén közös védelmi képességgel is alá kell tudni támasztani. De tán a legmesszebb menő tanulság annak felismerése volt, hogy az unió nem vonhatja ki magát környezetének fejleményei alól, ellenkezőleg: létérdeke hozzájárulni stabilizálásához, konszolidálásához, ha másként nem megy, hát a majdani EU-tagság mézesmadzagjának elhúzásával.

Ami a Nyugat-Balkánt illeti, e képlet központi eleme Szerbia volt és maradt. Ma is mindenki vallja, hogy hosszabb távon csakis egy mélységeiben is demokratizálódott szerb kormány és nép lehet képes a válságmaradványok végleges felszámolására: a kosovói rendezés kihordására, az aligha elkerülhető montenegrói függetlenedés megemésztésére, és az elkövetett háborús bűnök megbüntetésére. Mindhárom jelentős mértékben függ a mindenkori belgrádi kormány belpolitikai hátországától. Ez utóbbira viszont rövid távon egyelőre nehezen megjósolható hatással lehet Milosevic halála, és nyomában a nemzetközi intézmények „megbízhatatlanságával” kapcsolatos hisztéria.

Egy biztos: amíg Kosovo egy égő kanóccal álldogáló lőporos hordóhoz hasonló, addig az egész térség állandó robbanásveszélyben él. Igen, de amíg a kosovói szerb kisebbség jogainak szavatolása nem biztosított, addig a kanóc eloltása is csak illúzió. Csakhogy az elmúlt háborúkban szenvedett albánok, mohamedánok együttműködési hajlandósága sem lehet teljes addig, amíg nem látják a múlt vérengzéseiben szerepet játszók megbüntetését. De vajon a Milošević halálát követő szimpátiahullámok közepette felvállalhatja-e Belgrád a főbűnösök átadását Hágának? Ha a válasz nemleges, ugyan mi adhat esélyt egy belátható időn belül elérhető kosovói megállapodáshoz? Enélkül viszont honnan lehet tartós a nyugat-balkáni béke és a konszolidáció?

És vajon mindezekkel szembesülve, tud-e az EU következetes és működőképes közös platformot teremteni, és lehetőség szerint érvényesíteni? Avagy újabb belső konfliktusok és törésvonalak táptalajává válhat most már ez a kérdés is?

Úgy tűnik, ahogy Gorbacsov annak idején nem számolt a „száz népből” álló hajdani Szovjetunió nemzeti kisebbségeinek széthúzó indulataival, ugyanígy a vasfüggöny védettségében megizmosodott nyugati demokráciák sem kalkulálták be, hogy egyszer még szembe kell nézniük az évszázadokon át már sok problémát okozó balkáni helyzet kezelésével. Milošević halála most mindezt tagadhatatlanul nehezebbé tette. Szükségessége azonban éppen ezért aktuálisabb, mint valaha.