George W. Bush rosszhiszemű energiapolitikája

A szakértők szerint nemzetközi konfliktus kockázatát hordozza az a tény, hogy az Egyesült Államok kormánya nem írta alá a tengerjogi konvenciót, amely meghatározza, ki férhet hozzá a tenger alatti olajhoz és más ásványkincsekhez. A davosi előadók arra is rámutattak, hogy a mostani helyzetnek van pozitívuma is: az olajipari cégeknek nem kell előzetesen az amerikai kongresszusnál kilincselniük, ha háborítják az alaszkai természeti környezetet.
George W. Bush elnöknek van valamilyen hátborzongató képessége arra, hogy ne lássa meg a nyilvánvaló üzenetet. Már évek óta egyre világosabbá válik, hogy rossz irányba tart az energiapolitika, amelynek elveit az olajipari cégek fogalmazták meg. Az elnök egy korábbi kampányjelszavának („Egyetlen gyermek se maradjon le!”) áthallásaként saját pártjának tagjai adták azt a mottót egy korábbi energiatörvény-tervezetnek, hogy „Egyetlen lobbista se maradjon le!”. Miközben méltatja a szabadpiac érdemeit, Bush valójában túl könnyen ad óriási kedvezményeket az energiaiparnak, a robbanásszerűen növekvő deficitek ellenére is.
Az energiaszektorban elégtelenül működik a piac, a kormány beavatkozásainak azonban homlokegyenest ellenkező irányba kellene hatniuk, mint azt a Bush-adminisztráció esetében látjuk. Az amerikaiak nem fizetik meg a környezetszennyezés – különösen nem a légkörterhelés – teljes árát, és tékozlóan bánnak a fűtő- és üzemanyagokkal; mindez oda vezet, hogy az energiát alulértékelt áron használják fel, ez pedig fenntartja a túlzott fogyasztást.
A kormánynak bátorítania kellene az energiatakarékosságot, ennek hatékony eszközeként beavatkozhatna az árképzésbe, mégpedig az energiafogyasztás megadóztatása révén. A takarékosság ösztönzése helyett azonban Bush azt a politikát követte, hogy „csapoljuk le először Amerika készleteit”, s ezzel minden korábbinál nagyobbá vált az ország függősége a külső beszerzésektől. Azzal pedig különösen nem törődnek, hogy az erős kereslet felhajtja az árakat, s ezzel valóságos bevételözönt teremt a Közel-Keleten olyanok számára, akik nem számítanak Amerika legjobb barátainak.
Most azonban, a 2001. szeptemberi terrorakció után több mint négy évvel Bush szemlátomást ráébredt Amerika növekvő energiafüggőségére, mert az ugrásszerűen növekvő olajárak miatt már végképp nem tudta figyelmen kívül hagyni a következményeket. A felismerés ellenére a kormányzat összehangolatlan intézkedéseket hoz, amelyekkel a közvetlen jövőben bizonyosan rontja a kialakult helyzetet. Bush továbbra is elutasítja, hogy bármi érdemit tegyen a megtakarításokért, amelyekért a pártja – „a technológia majd megment bennünket” című mantrán kívül – keveset hajlandó áldozni.
Mihez kezdjünk ebben a helyzetben azzal a január végén megfogalmazott céllal, hogy 25 éven belül Amerikát 75 százalékban függetleníteni kell a közel-keleti olajtól? A befektetők számára az üzenet világos: nem szabad többet beruházni a térség készleteinek feltárásába, holott az egész világon itt a legalacsonyabbak a kitermelési költségek. Új beruházások nélkül azonban az USA-ban, Kínában és másutt töretlenül növekvő fogyasztás miatt a kereslet meghaladja majd a kínálatot. Ha mindez nem lenne elég, akkor itt van a Bush által Iránnak címzett fenyegetés a szankciókról, amely azzal a kockázattal járhat, hogy kiesnek a világ egyik legnagyobb olajtermelőjének szállításai. A kitermelés szintje közel áll a kapacitások maximumához, és az árak máris kétszer magasabbak, mint az iraki háború előtt, így újabb drágulás fenyeget, amely tovább duzzasztja a Bush közel-keleti politikájának egyedüli nyerteseiként számon tartott olajvállalatok profitját.
Természetesen nem szabad méltatlankodni ezért, mert Bush felismerte a problémát. Közelebbről nézve azonban a dolgot, azt látjuk, hogy kormányzata egy újabb bűvészmutatvány előadására készül. A globális felmelegedés problémáját továbbra sem ismeri fel, nem ösztönzi a megtakarítást, és nem ad elég pénzt tényleges eredményeket hozó kutatásokra, ezzel szemben Bush tesz egy grandiózus gesztust a közel-keleti olajtól való függőség csökkentésére. Ennek súlyát azonban jelzi, hogy az USA szükségleteinek csak 20 százalékát fedezi a térségből, és az import átterelésével a célt könnyedén elérhetné.
Gondolhatnánk, a Bush-kormányzatnak fel kellett ismernie, hogy az olajjal a globális piacon kereskednek. Eszerint azt is látja, hogy a közel-keleti szállítások csökkenésének pusztító hatása lehetne a világpiaci árak alakulására és az amerikai gazdaságra.
Mint oly sokszor, az elnöknek nincs meggyőző magyarázata a hivatalos politikájára. Vajon csak az amerikaiak arab- és Irán-ellenes érzelmeivel folytat alantas játszmát? Vagy csak a hozzá nem értés és a vergődés újabb példájával állunk szemben? Amit az utóbbi öt év során láttunk, annak alapján a korrekt válasz az lehet, hogy nem csak egy kis rosszhiszeműségről és puszta alkalmatlanságról van szó.