Járhatatlan az euróhoz vezető út?

Az euró átvételének előfeltétele a maastrichti kritériumok teljesítése. Az elmúlt években a gazdaságpolitika inkább távolodott, semhogy közeledett volna e kritériumokban rögzített sarokszámokhoz. Ezek közül az egyetlen kivétel az árstabilitás elérése. Az államadósság/GDP arány 2001 végétől újra növekedésnek indult, s mára meghaladja a 60 százalékos referenciaértéket. Az államháztartási hiányt az idei évre vonatkozó egyes, megalapozott előrejelzések a referenciaérték háromszorosára teszik.
Szinte minden mutató jelzi a magyar gazdaság sebezhetőségének nagy mértékét, nő a valószínűsége a piac által egy valutaválságon keresztül kikényszerített kiigazításnak. A hosszú lejáratú kötvényhozamokra rakódó kockázati prémium a maastrichti szándékokkal ellentétben nem annyira az árstabilitás hoszszabb távú fenntarthatóságával kapcsolatos kétségeket tükrözi, mint közvetlenül az árfolyam középtávú alakulásával kapcsolatos bizonytalanságot. Ilyen körülmények között érthetően illuzórikus az euró előszobáját jelentő ERM II árfolyam-mechanizmusba való belépést megfontolni.
A Magyar Nemzeti Bank tavaly év végén megjelent tanulmánya kimutatta, hogy a nyugdíjrendszerben rejlő implicit államadósság GDP-hez viszonyított aránya a nyugdíjreform bevezetéskori 70 százalékos értékről mára 250 százalékra nőtt. A napokban – ugyancsak az MNB munkatársai által – készített két a „rendes” államadóssággal foglalkozó tanulmány közös következtetése az, hogy a GDP 3,5 százalékának megfelelő költségvetési kiigazításra lenne szükség ahhoz, hogy az adósságarány növekedése megálljon, és értéke a 60 százalék közelében maradjon. Ugyanezen tanulmányok szerint nő a magyar gazdaság árfolyam-kockázati kitettsége, amely – a közhiedelemmel ellentétben – nem a lakosság, hanem a vállalatok körében a legnagyobb. (Ezt követi az államé, s csak harmadik helyen áll e tekintetben a lakosság.)
A jelenlegi és a különböző oldalakon a jövőre vonatkozó, nyilvánosan megfogalmazott gazdaságpolitikai elképzelésekben nemigen találhatók válaszok a kedvezőtlen tendenciák megfordítására. Mi az oka ennek a konok hallgatásnak?
Az egyik az lehet, hogy a politikusokat is magában foglaló közvélekedés szerint a maastrichti kritériumok teljesítése egy olyan „áldozat”, amelyet a társadalomnak meg kell hozni az euró bevezetése értekében. Áldozatot kérni pedig nem nagyon népszerű dolog. Lámfalussy Sándor ezzel kapcsolatban sok évvel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy e kritériumok teljesítésére nem csak az euró bevezetése miatt van szükség, e kritériumok önmagunkban is egy fenntartható, stabilitás- és növekedésorientált gazdaságpolitika sarokszámait jelentik.
A sarokszám kifejezést értelmezhetjük határértékként is, és miután annak idején a maastrichti szerződés egy nálunk fejlettebb, érettebb országcsoportot tartott szem előtt, más, sikeresen felzárkózó ország tapasztalatai alapján kijelenthető, hogy a magyar gazdaság számára egy részben szigorúbb, és csak egy pontban lazább kritériumegyüttes elérése volna kívánatos. Az árstabilitás az a kritérium, ahol a felzárkózó gazdaságokban érvényesülő Balassa–Samuelson-hatás becsült mértékével (1-1,5 százalékponttal) lehet indokolt felfelé eltérni az árstabilitás mindenkori számított értékétől. Ami az államadósság arányát illeti, itt a 40 százalék az ajánlott érték, és ennek eléréséhez egy lényegesen erőteljesebb hiánycsökkentési pályát kellene megfogalmazni és megvalósítani, mint amilyet eddig bármely benyújtott és távolról sem teljesített konvergenciaprogram tartalmazott.
És ez esetben a politika egy másik, részben maga alkotta akadályba ütközik: abba, hogy a felmérések szerint – nem csak Magyarországon – az emberek többsége az élet sok területén inkább a nagyobb, mint a kisebb állami szerepvállalást tekinti kívánatosnak, annak dacára, hogy az állam nyújtotta szolgáltatások rossz minőségével, magas költségével szinte naponta szembesülnek. Így hihetetlenül nagy bátorság, kitartás és következetesség kellene egy olyan gazdaságpolitika megvalósításhoz, amely az állami jövedelemelosztás mértékének csökkentését és a hiány jelentős lefaragását egy az adócsökkentés hatását felülmúló, szerkezeti reformokon alapuló kiadáscsökkentéssel alapozza meg. Ez idő szerint egy ilyen fordulatnak még a rejtett szándéka sem érzékelhető.