Lázadással a lisszaboni célokért?
Az alaptörekvés minden esetben a gazdasági növekedés és foglalkoztatás, illetve mindezek talaján a globalizációs kihívásoknak való megfelelés biztosítása. A 2001-es göteborgi csúcs óta lehetőleg úgy, hogy mindez ne menjen az évtizedek alatt kihordott szociális és környezetvédelmi vívmányok rovására. Az, ami a napokban Franciaországban történt, azért tanulságos, mert ismételten rávilágít az alapvető dilemmára: vajon a „liszszaboni” versenyképességi, avagy a göteborgi szociális és környezetvédelmi szempontokra kerüljön-e a hangsúly? Illetve: akár csak átmenetileg is, mennyiben áldozhatók be egyes elemek az egyikből a másik érdekében? Ha viszont nincs ilyen áldozat, egyáltalán teljesíthetők-e a párhuzamosnak tekintett törekvések? S ha nem: mire kell számítani?
Maga a francia felfordulás nem előzmény nélküli. Már az egy évvel ezelőtti „alkotmányos népszavazás” vitáiban is a leendő szerződéssel szemben hangoztatott egyik leggyakoribb kifogás sokakat meglepve a „szociális dimenzió” – relatív – gyengesége, illetve a piaci liberalizmus vélelmezett túltengése volt. Utóbb ez kumulálódott a leendő szolgáltatási irányelv elleni dühödt – néhány hete ugyancsak több tízezres tömegdemonstrációban is testet öltő – tiltakozásba. Ennek fényében a tervbe vett – elsősorban fiatalokat sújtó – foglalkoztatási liberalizációs szándékok nyomán támadt tüntetéshullám tekinthető akár logikus folytatásnak is. Az emberek egyszerűen nem akarnak áldozatokat. Ilyen egyszerű.
Valami, ami a maga módján ugyanígy tömeges ellenállást generált német földön is. Csak ott nem annyira utcai demonstrációk, mint parlamenti voksokban kifejeződő tiltakozás formájában, midőn a makrogazdasági megfontolásokat követő megszorításokra válaszul távozni kényszerült a programot vezénylő addigi kancellár.
Mindezek a jelenségek önmagukban is éppen elég magyarázattal szolgálnak arra, miért nem boldogul sehogyan sem az Európai Unió a „lisszaboni célokkal”. A közösen elfogadott ésszerűsítési törekvéseket ugyanis nemzeti szinten kellene konkrét intézkedéseken keresztül megvalósítani. Ám amikor minderre válaszul tömegek százezrei lepik el az utcákat – miközben egy év múlva választások lesznek –, a kormányzati önvédelmi reflex végül többnyire az eredeti ambíciók megnyirbálásához vezet. S marad – francia földön – a helyenkénti 35 órás munkahét, marad a munkavállalók jogszabályokkal körülbástyázott védelme (s vele a munkaerőpiac rugalmatlansága) meg az összes többi, szociális védelmet és relatíve kipárnázott életkörülményeket szavatoló feltételrendszer.
Mindehhez képest is volt tanulságos a hét végi Financial Times riportját olvasni a dortmundi Hörde acélkombinát kínai felvásárlásáról. Ennek részeként a kínai fél néhány hónap alatt elbontotta és a Jangce folyó környékére szállította a teljes – mintegy 250 ezer tonnányi felszerelésből álló – üzemet. Tette mindezt az a közel ezer kínai munkás, akik a dortmundi telepen napi 12 órás műszakban dolgoztak, kezdetben egyetlen pihenőnap nélkül, fittyet hányva a helybéliek számára magától értetődő munkavédelmi rendszabályokra. Cserébe a gyár eredeti becsléséhez képest több mint két évvel rövidebb időn belül végeztek mindennel.
És hát – nagyon leegyszerűsítve a képletet – itt van a dilemma lényege. Az effajta kihívások egyre brutálisabb betöréseivel kellene az európai teljesítménynek állnia a versenyt, miközben azonnal százezrek mozdulnak meg, ha az évtizedek során kivívott és megszokott könnyítéseik bármelyikét is ki akarná kezdeni a kormány. De legalábbis bizonyosan kiszavaznák a következő körben a hatalomból. Tegyük hozzá: valahol részben érthető módon. Senkitől nem logikus elvárni, hogy önként belemenjen életkörülményei nehezítésébe, miként – volt már szó erről korábban is – az sem tekinthető automatikusan legitim elvárásnak, hogy (csak mert a világpiac globalizálódik) a társadalmi költségek tekintetében lefelé menjen végbe a nivellálódás.
Tény viszont, hogy a nyomás egyelőre éppen ez irányban hat. Úgyhogy alighanem az EU állam- és kormányfőinek csütörtök-pénteki brüsszeli ülésén is ebből a szempontból kell majd kezelni a kérdést. Amíg nem késő.
