Veszélyes német befolyás?

Az egyik, hogy ismert módon erősödik az európai döntéshozásban a nemzeti törekvések erőltetése. Tagállami megfontolás persze az uniós vitákban mindig is létezett. Csak éppen kezdetben a saját érdeket is szolgáló felismerésnek számított, ha a szuverenitás bizonyos szeleteiről mindenki lemond, és egyfajta nemzetek feletti platform érdekeit is szem előtt tartják. Azon az alapon, hogy az utóbbi hozadékából minden résztvevő nagyobb arányban részesedhet, mintha ugyanezt egymaga próbálta volna elérni.

Voltaképpen az integrációs játékszabály-gyűjtemény java ebből az alapvetésből nőtt ki. Abban még nincsen semmi „bűnös” dolog, ha egyes ügyekben hangot kapnak a többiekétől eltérő nemzeti megfontolások is. Az igazi gond akkor kezdődik, amikor mindezért az – ilyen nemzeti törekvések kezelésére létrehozott – játékszabályokat kezdik áthágni. Ha ugyanis általánossá válik a főszabály felrúgása, akkor egyre inkább parttalanná válik maga a játék is.

Márpedig tény, hogy újabban egyre gyakoribbak a közös játékszabályt ignoráló protekcionista tagállami döntések (amelyekre főként vállalategyesülési,

-felvásárlási ügyek kapcsán hallhatunk példákat). És ha ilyen közegben próbál netán aránytalan befolyásnövelést elérni az aktuális német politika, az persze idegesítő tud lenni.

Mindehhez társul egy másik jól ismert aktualitás: a német nagykoalíció tavaly őszi létrejötte. Ami különösen az Európai Parlamentben jár sajátos következményekkel. Formálisan az EP-döntéshozás a pártfrakciók mentén zajlik, amelyben tehát alaphelyzetben nem országok, hanem különböző országokból érkezett, azonos politikai platformon álló képviselők állnak szemben alkalmasint saját országuk más pártszíneket szolgáló honatyáival. Csakhogy ha a német szociáldemokraták kompromisszumos megállapodásban vannak a német konzervatívokkal, akkor ez azt jelentheti, hogy az EP-szocialista vagy EP-néppárti német képviselők saját frakciójukból átszavaznak a másik oldalra, a mindenkori nagykoalíciós prioritásokat követve. A jelenség önmagában is okot adhat aggódó észrevételekre, hát még ha mindez azon tagállam esetében történik meg, amelynek messze a legtöbb képviselője van az EU közös testületében. Itt érkezünk vissza Watson félelméhez, aki példaként említi a szolgáltatási irányelv – sokak szerint integrációs szempontból túlzottan felvizezett – törvényjavaslatának parlamenti verzióját, amelyet szerinte a „német befolyás túlnyomására” sikerült végül elfogadtatni a parlamenti többséggel.

Hanem ezen a ponton mintha Watson célt tévesztene. Mindenekelőtt: miért is vannak viszonylag jobban képviselve a németek, mint más tagországok? Azért, mert döntéshozási súlyuk alulreprezentált az Európai Tanácsban. Emlékezetes, hogy itt minden országot megilletnek bizonyos szavazati súlyok. És az is emlékezetes, hogy a jelenlegi arányokat kihordó 2000-es nizzai csúcson Chirac megakadályozta, hogy – elismerendő a német újraegyesítéssel kialakult helyzetet – a relatív német népességi túlsúlyt egy-két szavazatos vokstöbbséggel is kifejezzék. Így aztán Németországnak ma is ugyanannyi szavazata van a tanácsban, mint a nála egyenként több mint 20 millió lakossal kisebb népességű Francia-, Olaszországnak vagy Nagy-Britanniának. Sőt, alig két voks választja csak el a német népesség felétől is jóval elmaradó Varsótól vagy Madridtól.

Nos, Nizzában ezt az aránytalanságot igyekeztek kompenzálni azzal, hogy akkor legalább az Európai Parlamentben a német EU-honatyák aránya valamivel nagyobb, mint a többieké. Ennyiből a „német túlsúlyt” ma Berlin szemére vetni legalábbis feledékenység. Emellett tegyük még hozzá, hogy nagyon is relatív ez az „EP-befolyás”: a német honatyák száma a parlamenti létszám egyhetedét sem éri el. Ehhez képest például a szolgáltatási irányelvet egy meggyőző többség szavazta meg. Márpedig, miként a tánchoz, politikához is legalább ketten kellenek: egy, aki befolyásolni akar, egy pedig, aki hagyja magát… Nos, ha ennyien hagyták, az már nem biztos, hogy csak az előbbi érdeme.

Mindez nem kisebbít az alapvető aggodalmak helyenkénti megalapozottságán. De legalábbis megkérdőjelezi, hogy ezt egy önmagáért való német „újhegemónia” fenyegetéseként kéne megélni. Többről, és inkább másról (is) van szó.