Beszédkényszer
Újra a viták középpontjába került Járai Zsigmond az elmúlt napokban tett nyilatkozatai kapcsán. Bizonyára sok helyen megjelennek majd vélemények arról, hogy helytálló-e a jegybankelnök helyzetértékelése a forintot fenyegető veszély komolyságáról, posztjával összeegyeztethető-e annak ecsetelése, hogy a monetáris tanács nem képes a gyors cselekvésre.
Természetesen pró és kontra jöhetnek a vélemények: nemkívánatos piaci buborékok felelős kipukkasztásáról vagy felesleges riogatásról van-e szó. És valóban: a jegybankelnök tevékenységét lehet olyan kommunikációként értékelni, amely gondosan ügyel arra, hogy a piac ne ringassa magát illúziókba. Kétségtelen, hogy Járai és az MNB a költségvetés állapotáról tisztább és reálisabb képet fest, mint a Pénzügyminisztérium, amelynek kifogásaira, magyarázkodásaira négy év borzalmas fiskális politikája után már csak a legnaivabbak lehetnek vevők. Ugyanakkor mégis gyanús ez a nagy vehemencia és a kormányzat ostorozására minden (feleslegesnek tűnő) alkalmat megragadó magatartás.
Zavarban lehetünk tehát, ha Járai tevékenységét kell értékelni. Javaslok egy másik megközelítési módot. Tegyük fel a kérdést: az elmúlt öt év alatt, a monetáris politika 2001-től tartó új szakaszában szerzett-e tekintélyt ennek az igen fontos pozíciónak Járai? Mondjuk ki nyugodtan: ebből a szempontból teljes a kudarc. Járai Zsigmond fél évtized alatt sem tudta elhitetni magáról, hogy politikától független személyiség, az elnöki rangnak nem teremtette meg a hitelességét, a piacok nem veszik komolyan megnyilatkozásait. És innentől kezdve lehet mentegetni az egyes akciókat, de felesleges. A monetáris politika teljesítményének és az MNB-elnök kommunikációjának megítélése menthetetlenül kettévált, még ha a laikusok számára (a politikusok nagy örömére) ez nem is mindig nyilvánvaló.
