Mire jó a fiskális tanács?

A kezdeményezés szerint egy három-négy fős testület véleményezné a költségvetést, még annak elkészülte előtt, ellenőrizve és felülbírálva a Pénzügyminisztérium idevonatkozó számításait. Jóllehet az ötletnek kétségkívül kampányszaga van, mégis sokan üdvözölték. Ez nem is csoda, hiszen az elmúlt négy évben a költségvetés végleges sarokszámai nemhogy az előző évi tervekkel, de a tárgyév közbeni, már tényadatokon nyugvó előrejelzésekkel sem voltak köszönő viszonyban, így aztán általános a bizalmatlanság a szaktárca munkájának minőségét, illetve kommunikációjának őszinteségét illetően. Erre aztán logikus lépésnek tűnik egy független bizottság létrehozása, amely a költségvetés feletti demokratikus kontroll intézménye lehetne, és független véleményalkotásával minősíthetné a mindenkori kormány fiskális politikai húzásait.
Az igazság azonban az, hogy a javaslat csak zsákutca, amely ismét csak anynyit jelent, hogy valós megoldás helyett ismét bizottságosdival igyekszünk a problémát kezelni. Már sok mindenre van bizottságunk, amelyek jellemzően nem oldanak meg semmit, és nagyhangú lózungok kivételével semmi értelmeset és felhasználhatót nem tesznek le az asztalra. Ráadásul a független véleményalkotás a túlpolitizált magyar társadalomban és annak arcára formált politikai életben nagyon ritka és nagyon komplikált, az aktuális kormány gazdaságpolitikájának alfáját és ómegáját jelentő költségvetés esetében pedig szinte lehetetlen feladat.
Természetesen a költségvetési tervezés, valamint a gazdaságpolitika teljes fiskális dimenziójának külső kontrolljára szükség van. Ezt a feladatot részben most is végrehajtja az Állami Számvevőszék, viszont néhány nemzeti bankos műhelytanulmányt kivéve nincs olyan fórum, amely az államháztartás távoli kilátásaira, valamint az államadósság-dinamika hosszú távú fenntarthatóságára összpontosítana. Magyarország, a választók, valamint ebből következően a napi politika rövid távú pénzillúzióban szenved, az állami bevételek és kiadások struktúráját, azok méretét nemzedékeken, de legalábbis évtizedeken át érintő gazdaságpolitikai lépések következményeire senki nem kíváncsi. Ezért egy kérdéses kihatású és szerepű fiskális bizottság helyett inkább egy olyan fiskális vagy költségvetési hivatalra lenne szükség, amely nem a ma, illetve a közeljövő hónapok költségvetési folyamataival van elfoglalva, hanem hosszabb távra tekintve számszerű, de nem minősítő, nem normatív értékelést ad az államháztartás jelenlegi állapotából kiindulva minden olyan javaslatról és intézkedésről, amely az államháztartás bevételeinek és kiadásainak mértékét, valamint azok struktúráját alapvetően befolyásolja. Így elkerülhetőek lennének például olyan félreértések, amilyenek a 2002-es választást megelőzően bevezetett, a jövő nemzedékeinek pénztárcája és jóléte kárára nyújtott nagyvonalú segítségen alapuló lakástámogatási rendszerrel kapcsolatban rombolták a köztudatot.
A költségvetési hivatalnak nem lenne szabad a folyamatokat értékelnie, hiszen az szerencsétlen módon politikai tartalommal töltődhetne meg. A számokra korlátozott informatív üzenet viszont felhívhatná a figyelmet a rövid és hosszú távú pénzügyi hasznok és költségek közti átváltásra, a jelenlegi hasznok későbbi költségeire, vagy éppen ellenkezőleg, a megszorítások kedvező távlati hatásaira. Az így biztosított nyilvánosságra alapozva a választók érdeklődőbb része tisztában lehetne azzal, hogy nekik, majd pedig az elhúzódó költséghatások miatt gyermekeiknek mi mibe kerül, és ennek fényében mondhatnának véleményt a kormány vagy az ellenzék gazdaságpolitikai gyakorlatáról és vízióiról. Aminek persze lehet, hogy sem a mindenkori kormány, sem pedig a mindenkori ellenzék nem örülne.

(A szerző a Budapest Alapkezelő Rt. befektetési igazgatója)