Szakképzés: a tettek mezeje
A gazdaság szereplői és a médiumok egyaránt rászoktak arra, hogy a szakmunkáshiány miatt az oktatáspolitikát szidják. Bár a korholásnak komoly alapja van, a kialakult helyzetért a munkaerőpiacon értéktelen szakmát választó diákokat (vagy inkább szülőket), a felnőttként tanulni már nem akaró dolgozókat, sőt a szerkezetátalakításra kényszerülő, így munkaerőt cserélő vállalatokat is dorgálni lehetne.
Az Európai Szociális Alap például Lengyelországban közel 75 millió euróval járult hozzá az elmúlt két évben, hogy a szerkezetátalakítás miatt hátrányos helyzetbe kerülők szakmai átképzéséhez programokat indítsanak. Itthon a Lépj egyet előre! elnevezésű ingyenes felnőttképzési program segíti az álláspiacról kiszorulók átképzését, illetve a szakképzetlenek szakmaszerzését. A pályaválasztókat és módosítókat pedig egyre több televíziós, illetve internetes információs anyag tájékoztatja a hiányszakmákról.
Hiába a közel harmincezer állástalan eladó, a majd tízezer lakatos, ha tudásuk hasznavehetetlen vagy földrajzilag épp nem ott vannak, ahol elkelnének. A cégek kérdése jogos: mikor lesz végre elég szakmunkás? Tavaly elkészült ugyan a kormány szakképzés-fejlesztési stratégiája, emellett a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara is koncepciót alkotott, s ami a lényeg, nem ellenlábasként, hanem aktív szervezetként igyekszik tenni a közös ügyért – mindez mégis kevés.
Az országos stratégia mellett lokális tettek kellenek. Akkor lesz itthon ugyanis több szakmunkás, ha a helyi vállalkozások munkaerőigénye alapján iskolázzák be a helyi képzők a fiatalokat, ha az iskolarendszerű szakképzésben nő a tanulószerződések száma, ha a felnőttképzés rugalmasan reagál a cégek elvárásaira. A tettek sebességét a vállalkozások és a munkaadói szervezetek gyorsíthatják leginkább. Sőt, ők küzdhetnek a szakképzésen belül dúló érdekellentétek szétzúzásáért is.
