Újabb stabilizáció előtt
A hét végi választások után úgy tűnik, hogy a jövendő kormány igen hasonló politikai környezetben működik majd, mint az elmúlt négy évben. Igaz, végeredményt csak két hét múlva hirdetnek, s még az sem tudható biztosan, hogy szocialista-liberális vagy konzervatív kormányzás lesz-e 2006 nyarától. Az viszont bizton állítható, hogy gazdaság- és társadalompolitikai értelemben nehéz feladatok várnak az új kormányra; lényegesen nehezebbek, mint négy évvel ezelőtt. A kormány parlamenti többsége csekély lesz, a kétharmados törvények módosítására hasonlóképpen minimális esély ígérkezik, mint 2002–2006 között. Vagyis szinte változatlan belpolitikai feltételek mellett, ugyanakkor lényegesen kedvezőtlenebb gazdasági környezetben kezdi majd meg mindennapjait az új kormány.
Az államháztartás hiánya márciusban új rekordot döntött. A pénz- és tőkepiaci szereplők értékelése világos: Magyarország kockázati felárai lényegesen nagyobbak, mint Közép-Európa más országaiban. Az utóbbi hetekben a forinthozamok a régió többi országától eltérő pályát futottak be, és a jelenlegi közel 250 bázispontos hozamfelár többéves összehasonlításban is kiemelkedően magas. A fiskális kiigazítás nem maradhat el: ha az új kormány nem kezd neki önként, akkor a deviza- és állampapír-piaci szereplők támadása kényszeríti majd ki. Utóbbi esetben Magyarország azzal a kétes dicsőséggel büszkélkedhetne az új EU-tagországok között, hogy az egyetlen, amelyben a rendszerváltás óta a gazdaságpolitikai elit két gazdasági válság költségeit terhelte rá a társadalomra.
De miért is fenyeget bennünket ez a negatív forgatókönyv? Talán az 1995-ös stabilizációs program nem volt elég erőteljes, és a rendkívüli társadalompolitikai áldozatok – többek között két év alatt közel 17 százalékos reálbércsökkenés – ellenére sem biztosított elegendő versenyképességi tartalékot? Nem erről van szó. A program árfolyam-politikai és külgazdasági elemeinek hatékonyságát kevesen kérdőjelezik meg, és az államháztartási hiány csökkentésében, illetve az államadósság lefaragásában is vitathatatlanok az eredmények. Az elmúlt tíz év során azonban sikerült felélnünk a stabilizáció gyümölcseit, és a magyar közpénzügyi gazdálkodás ma ismét radikális kiigazításra szorul – takarékosságra és alapvető szerkezeti változásokra egyaránt.
Az új stabilizáció során jó volna, ha el tudnánk kerülni az egykori Bokros-csomag hátulütőit. Az 1995-ös kiigazítás persze krízishelyzetben, felülről, társadalmi párbeszéd hiányában, meglehetősen ingatag – és csak átmenetinek bizonyuló – politikai támogatottság mellett zajlott. Ha viszont nem akarjuk, hogy az új stabilizáció eredményei ugyancsak kérészéletűek legyenek, akkor alapvetően változtatni kell a reformok intézményi beágyazottságán.
Vagyis nem pusztán a sokat emlegetett reformmenetrendre (a nyugdíjreform folytatása, a közigazgatás, majd az egészségügy és az oktatás rendszerének reformja) van szükség, hanem az egyes intézkedések társadalmi, intézményi támogatottságára.
Mindezt egyöntetűen alátámasztják a nemzetközi tapasztalatok is. Azokban az országokban, amelyekben hosszú távon sikeresnek bizonyult a fiskális konszolidáció (Svédországtól Észtországon és Szlovénián át Spanyolországig) vagy alkotmányos biztosítékok, vagy pedig hosszú távú, a fiskális, az adó- és jövedelempolitikát, illetve az inflációt felölelő átfogó megállapodások segítették a stabilitást. Az előbbi lehetőség a jelenlegi belpolitikai körülmények között aligha adott. Éppen ezért az új kormánynak mindent el kell követnie a hosszú távú, intézményes társadalmi megállapodások megkötéséért. És persze be is kell tartania azokat.
(A szerző a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa)
