Válasz a globalizáció kihívásaira: a bérbiztosítás

Az utóbbi időben a figyelem középpontjába kerültek azok az új kockázatok, amelyeket a globalizáció és az információs technológia támaszt a bérünkkel és a megélhetésünkkel szemben. Ezzel egyidejűleg túl kevés konstruktív vita folyik arról, hogy miként lehetne szembenézni ezekkel a kockázatokkal, a néhány éve felvetett elképzelések pedig elveszíthetik súlyukat.

Szögezzük le: még mindig szimpátiával viseltetünk azok iránt, akik középkorúak vagy annál idősebbek lesznek, és azon veszik észre magukat, hogy a munkájukat a világ másik részén egy alacsonyabb bérű dolgozó végzi el helyettük, ha ugyan nem egy számítógép vagy egy robot. A kérdés az, hogy vajon teszünk-e valamit ezen kockázatok ellenében.

Néhány éve új elképzelésként bukkant fel a „bérbiztosítás”. Az elgondolás fölöttébb egyszerű volt: a kormány megvédte volna a dolgozókat annak kockázatától, hogy elveszítik az állásukat, és nem találnak helyette másikat ugyanakkora bérért. A kormány egy biztosítási program keretében meghatározott ideig fizette volna a régi és az új javadalmazás közötti különbség egy hányadát – például a felét – két éven keresztül.

Az elképzelést először Robert Z. Lawrence és Robert Litan vetette fel egy 1986-ban írt könyvben, s az ötletet 2001-ben Litan és Lori Kletzer felelevenítette. A javaslat érdeklődést váltott ki, és az USA-ban még 2002-ben jóváhagytak egy kísérleti programot, Németországban pedig a Hartz-bizottság indítványozott valami hasonlót. Ilyen tervről folyt vita vagy indítottak valami hasonlót Nagy-Britanniában, Franciaországban, Svájcban és Írországban. A sok méltatás ellenére azonban a bérbiztosítási programok továbbra sem képviselnek akkora tényezőt a világgazdaságban, mint szükséges lenne.

A bérbiztosítás egyik előnye az lehetne, hogy a munka közbeni képzés jóval hatékonyabb eszközévé válhatna, mint a kormányok által működtetett hagyományos oktatási programok. Ez utóbbiakból kikerülve a hallgatók vagy dolgozók gyakorta nem találnak az ígért magasabb fizetéssel járó állást. A munka közbeni átképzés során viszont a munkaadó úgy állítja össze a programot, hogy már előre tudja, mire kell képesíteni a jelöltet. A kétéves átmeneti időre azért van szükség, mert ennyi idő alatt általában alaposan ki lehet képezni egy munkavállalót ahhoz, hogy a kormány támogatása nélkül is ki tudja termelni a nagyobb bért.

A kormányok azonban attól féltek, hogy a bérbiztosítás óriási kiadásokkal járna, ha sokan élnének vele, ezért nagyobb léptékben nem is indítottak ilyen programokat. Az amerikai bérbiztosítási program például a feldolgozóiparban dolgozó olyan 50 évnél idősebb munkavállalókra terjedt ki, akik a verseny által veszélyeztetett iparágakban dolgoznak, és akiknek a képzettségét a munkaügyi minisztérium át nem vihetőnek minősítette. Az állami hozzájárulás mértékét emellett évi 5 ezer dollárban maximálták. Az indított programokat azonban mára szinte elfelejtették, és megújítás hiányában jövőre lejárnak.

A bérbiztosítás azonban csak egyike azon eszközöknek, amelyekkel az új évszázad előbukkanó kockázatait kezelni lehet. Emellett foglalkozni kellene a jelenlegi sémák azon gyengeségével, hogy csak korlátozott ideig jár pénz, a hosszú lejáratú hatása pedig erősen függ az átképzésre irányuló ösztönzéstől. Ezzel szemben egy jól fizető állás elvesztése gyakran egész életre kiható esemény, a bérbiztosítás által serkentett átképzés pedig gyenge hatékonyságú lehet egy 50 éves dolgozó esetében.

A 2003-ban írt könyvemben egy másik elgondolást javasoltam, amelyet „megélhetési biztosításnak” neveztem. Amint az elnevezés is mutatja, ez a forma nem csak az átképzéshez szükséges átmeneti időre enyhítené az anyagi helyzetet. Az alkalmazása elsősorban a munkaerőpiac hosszú távú változásainak kezelésére lenne alkalmas, semmint egy adott bérszínvonal ideiglenes biztosítására. Emellett inkább piaci alapon, semmint állami irányítással működne.

A megélhetési biztosítással a kötvény tulajdonosának egy magánbiztosító társaság fizetne bizonyos jövedelmet, ha az ő foglalkozásában és lakókörzetében jelentősen csökkennének a bérek. A kiegészítés mindaddig járna, amíg a bérindex egy bizonyos szint alatt maradna, nem pedig fix időre. Más szavakkal egy ilyen biztosítási kötvény egy életre szólóan megvédene a jövedelemkiesés kockázataitól.

A kormány bérbiztosítási programjait az úgynevezett „morális kockázatok” miatt kell időben korlátozni, mert az emberek ellustulhatnának vagy szándékosan vállalnának könnyebb munkát, miközben élvezik a bérkülönbség-kompenzációt. Mindez nem lenne így a megélhetési biztosítás esetében, mert ez a régióra jellemző bérindexekhez lenne kötve, amelyre a kedvezményezettnek nincs befolyása. A piaci elv itt azt is jelentené, hogy a biztosítási díjak magasabbak lennének olyan foglalkozások esetében, amelyeket jobban fenyeget a kiszervezés vagy a műszaki haladás. Ez pedig előre figyelmeztetné és ösztönözné a dolgozót az állás elvesztésének megelőzésére.

Mindez nem jelenti azt, hogy a bérbiztosítás rossz ötlet lenne, vagy ne kellene szélesebb körben alkalmazni. Emellett mindkét formának vannak jelentős kockázatkezelési funkciói. Rajtuk kívül a jövőben számos új elgondolást is fel kell vetni mind az állam, mind a piac hatáskörében, hogy jobban lehessen menedzselni a ma a dolgozókat világszerte fenyegető legnagyobb kockázatot.

Copyright: Project Syndicate, 2006

@ www.project-syndicate.org