Választások és az EU

A dolog távolról sem a választások miatt érdekes, hanem mert híven visszaköszön benne egy az egész EU-jelenséget makacsul körüllengő félreértés. Mindenekelőtt: az effajta kérdésfeltevés már alapjaiban hibás. Ugyanis nincs olyan, hogy „az EU”. Tagországok vannak – jelenleg tehát éppen huszonöt – meg bizonyos megnyilvánulási lehetőséggel bíró uniós intézmények vannak (mint a parlament meg a bizottság). De önmagában egyik sem jelenti „az EU-t”. Mintegy rácáfolva sokak hitére, akik még mindig úgy képzelik az egész „uniósdit”, hogy van valahol (Brüsszelben) valami központi EU-dolog, amely eldönt ügyeket, s ezeket aztán a tagországok végrehajtják. Valójában a dolog pont fordítva van: először a tagállamok folytatnak hosszas egyeztetést egy döntésről – bevonva persze az uniós intézményeket is –, és csak ha ők meg tudtak állapodni egy közös nevezőben, utána kezdik az egészet: „EU-nak” hívni…

Ha viszont ez így van, akkor egy-egy politikai fejleményről sem rögtön EU-ként születik reagálás, hanem a különböző tagállami vélemények ötvözete adhat ki esetleg valamilyen közösen képviselhető álláspontot. Ám különösen a tagállamokban zajló parlamenti választások esetében ez még ebben a formában is több, mint ritka. A tagországok ugyanis szörnyen figyelnek arra, hogy ne kontárkodjanak egymás belügyeibe. Ezért van az, hogy az egyáltalán létező uniós diplomáciai tiszteletkör – általában az Európai Bizottság és az Európai Parlament elnökének nyilatkozataként – szinte mindenkor megmarad a győztes udvarias köszöntésénél.

Igaz, eltérések néha azért akadhatnak. Az utolsó látványos példát Wolfgang Schüssel 2000-es kormányának megalakulása jelentette, amelyben teret adott a szélsőjobbos Haider-féle vonalnak is. Jellemző módon azonban, akkor sem az EU mint olyan lépett fel az új osztrák kormány ellen, hanem a másik (akkor még tizennégy) tagállam egyéni alapon döntött úgy, hogy (azonos módon) távolságot tart a Schüssel–Haider-koalíciótól.

Bizonyos reménykedések persze vannak egy-egy választás kapcsán a többi tagállamban, de még az uniós intézményekben is. Ennek intenzitása azonban attól is függ, mennyire észrevehető játékos az adott tagország a klubban. A német választások sorsa mindenkit érdekelt: végül is egyebek között a hétéves közös büdzsé sorsa függött tőle. Berlusconi jövője sem volt közömbös a benn lévők többségének: részint, mert mögötte is relatíve befolyásos tagállam állt, részint, mert többnyire mindenki elfáradt már extrém megnyilvánulásaitól, és igazából sokan szívesen kívül látták volna. De egy svéd, egy portugál vagy egy magyar voksolás csak abból a szempontból úszik be a látókörbe, hogy vajon a végeredmény alapján stabil, kiszámítható partner lehet-e az adott országban alakuló új kormány, vagy sem. A kormányszín – amíg szélsőségeiben meg nem üti a „Haider-mértéket” – senki sem érdekel.

Nem kell tehát megsértődni, ha eddig túl nagy figyelem nem övezte a magyarországi választásokat. Az ország ugyan konstruktív szerepet játszik az integrációs ügyekben, és ezért sokan hálásak neki, de persze ettől még nem lehet meghatározó tényezőnek tekinteni. Politikai stabilitása már-már legenda számban megy, mivel a kormányok eddig mindig kitöltötték választási mandátumukat. A politikai szélsőség pedig elkerülte. Amíg ezek bármelyikében nem lesz változás, addig a figyelem is mérsékelt marad a magyarországi voksolás iránt. De alighanem ez azon ritka esetek egyike, amikor ennek sejthetően inkább örülni lehet, mint bánkódni miatta.

(A szerző brüsszeli állandó tudósító)